Az egyetlen esztétikailag értékelhető rész a koponyám bőr felöli oldalán a szemem. Erre nem szemüveges vagyok?! De.

   A rutin szemvizsgálaton a betűtábla olvasgatása a kedvencem. Jól megy. Legalábbis mindig ezt gondolom, amíg újra és újra ki nem derül, hogy nem megy jól.

- Takarja le az egyik szemét – így az orvosi utasítás. Szófogadó vagyok. – Olvassa fentről lefelé a táblázatot!

- Khmmm… errr, zééé…hároo…öt…nem… hat!

- Elég lesz. Ez már csak találgatás. Most a látását vizsgáljuk, nem a képzelőerejét.

Még reménykedve egy jobb alternatívában, mint a látásromlás, megkérdeztem, előfordulhat-e, hogy valaki harminc felett lesz egyszer csak diszlexiás? Nem tudtam kizökkenteni.

- Kövesse a tekintetével a kezem… nem azt, amelyiken támaszkodom… nézzen balra… balra.

   Nos, megtudtam, hogy túl száraz a szemem. És az nem jó. Azt mondta a doki, többet kellene pislognom. Percenként tizenöt pislogás javallott. Ahogy kimondta, elkezdtem kényszeresen pislogni. (Ha egyedül vagyok, talán számolom is hangosan.) Mire ő is elkezdett pislogni. Mint az ásítás, átragadt. Ha valaki akkor látott volna minket, ahogy csendben egymásra meredve különböző ritmusban pislogunk, semmi kétsége nem lett volna afelől, hogy valami nehezen dekódolható titkosszolgálati morzézásba kezdtünk.

Mindenesetre megígértem neki, hogy ezentúl többet fogok pislogni. Persze mindketten tudtuk, hogy továbbra sem fogok tudatosan tizenötöt pislogni egy percen belül. Ezért elhatároztam, hogy beiktatok a teendőim közé heti kétszer öt-nyolc perc sírva nevetést. Pusztán egészségügyi okokból. Azt még kitalálom, hogy min.

Ezt nem részleteztem az orvosnak. Már így is fagyos volt a hangulat, mert összekevertem a kollégájával. Jó, most mi van? Régen jártam ott. És tényleg tökre hasonlítanak. Amúgy meg épp most tisztáztuk, hogy rossz a szemem.

Arcvak vagyok (Azt hiszem, van ilyen. Ha nincs, akkor mostantól van).

Más szóval problémám van az arcmemóriámmal. Pontosabban nincs, mivel nincs. Ezzel szemben van egy képességem (bár ettől szerintem még nem vennének be az X-Menbe), a legutolsó statisztát is felismerem egy filmben. Na, nem úgy, hogy nevet kötök hozzá. Épp csak annyira, hogy az egész film alatt azon bosszankodjak, mi a fenében láttam korábban azt a csókát?!

Nem úgy a nagyapám, aki több ízben régi csornai szomszédokat vélt felfedezni dél-amerikai sorozatokban.

A hús-vér emberekkel persze más a helyzet. A múltkor bemutatkoztam a szomszédomnak a liftben. Három éve lakunk egymás mellett. Nem volt kellemetlen. De már elővigyázatos vagyok: nem köszönök senkinek.

Mint ismeretes, a lifteknél csinálok általában hülyét magamból. Legutóbb úgy tűnt, megtört az átok (persze csak tünetileg). A földszinten beszálltam egy középkorú hölggyel a felvonóba. Én az ötödiken lakom. Ő benyomta az ötös gombot. Ő is az ötödikre?! Kicsit megszeppentem. A baloldalon lakó szomszédomnak mutatkoztam be korábban. (A kínos incidensből legalább annyi hasznom származott, hogy már felismerem.) A jobboldalon lakó szomszédom férfi. Ennyire nem lehet rossz az arcmemóriám?! Megálltunk az ötödiken, a nő félrehúzta az ajtót, és előre engedett. Én kiszálltam. Ő maradt. Becsukta az ajtót, ment tovább felfelé. Összegezve: ő tudta, hogy én az ötödiken lakom, nekem meg még csak ismerős sem volt. Szégyen rám!