Üdv!

Szerencsésen megérkeztem. (Ezt most tanultam. Itt a Földön így mondják, ha valahogy el akarnak kezdeni egy levelet: szerencsésen megérkeztem.) Már több mint egy hete vagyok ezen a bolygón. Tudom, hogy eredetileg sokkal több időt kértem az első levelemig, de az azért volt, mert féltem. Attól féltem, hogy nem találom meg az otthonom. De megtaláltam. Rögtön tudtam, hogy ő az. Ha ugyanis találkozol azzal, akit kerestél, akkor rögtön tudod, hogy ő az.

Először csak fényként köröztem a pultok és asztalok körül. Egyik beszélgetésből belehallgatva a másikba. Hiába volt a nagy zaj, hallottam mindenki életét. Megtudtam, hogy egy fiú szerelmes egy lányba, akibe valamiért nem kellene, és hogy egy dadogós, kövér nő épp a nagymamája temetéséről jött. Néztem a szemüket. És nem láttam bennük semmit. Itt azt mondják, a szem a lélek tükre. De én ezt nem értem. Én semmit sem láttam a szemükben. A mondandójukat szenvtelenül osztották meg a velük szemben ülővel, aki nem is próbálta azt a látszatot kelteni, hogy együttérez, de sokszor még azt sem, hogy figyel. Én figyeltem, de azt nem látta senki. Azt hiszem, az emberek nem figyelnek senkire és semmire. Ez volt az első igazán szokatlan dolog ahhoz képest, ahonnan jövök. Hisz tudjátok, hogy mi figyelünk egymásra. Nálunk máshogy van. Mi érző-gondolatok vagyunk a Szaturnuszon. A Szaturnusz csak érző-gondolatokból áll. Azt hittem, minden világ csak érző-gondolatokból áll. De úgy tűnik, a Föld más. És nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz.

Csalódott voltam az első Földön töltött óráimban. Körülvett a sok gondolattalanság és érzéstelenség. És én rémesen magányos lettem. Az a lány mentett meg. Ahogy megláttam abban a zsúfolt kocsmában (így hívják azokat a helyeket, ahol a sok ember együtt van, eszik meg iszik, és sokat nevet, vagy legalábbis próbál sokat nevetni), máris tudtam, hogy ő lesz az. Ott ült egy hosszú asztal végén. Valaki beszélt hozzá. Egy ideig próbált úgy tenni, mintha rá figyelne, de valójában az asztal másik végén lévő magas, fekete hajú fiút nézte. Most már tudom, hogy nem is szereti a magas, fekete hajú fiúkat, és őt magát is meglepte, hogy ilyen megbűvölten nézi.

Ennek a lánynak volt valami szomorú a tekintetében. Ő volt az első Földlakó, akinek láttam valamit a szemében. Nem akartam megijeszteni, távolról figyeltem. Megmaradtam fénynek, ahogy kértétek. Miután fáradtan elbúcsúzott a társaságtól, én végig kísértem az utcán, át a zebrán, az autójáig, aztán haza. És akkorra tudtam, hogy megtaláltam a lakhelyemet. Az ő elméje lesz az. Beköltöztem.

Épp hogy csak elkezdtem elhelyezkedni, kerestem magamnak egy kényelmes agytekervényt, azt vettem észre, hogy ott van a magas, fekete hajú fiú. Illetve hol feltűnik, hol eltűnik. Néha mosolyog. De nem marad sokáig. Csak pillanatokra lép be az elmébe, amit már otthonomnak hívok. Éreztem, hogy egy szörnyű erős vágy melegíti fel az agy egyes részeit, és valami lemondó, esélytelenség érzés hűti le a többit. Szörnyű rossz érzés volt, de még nem tehettem meg, hogy beavatkozzak. Több időt akarok hagyni neki és magamnak is, hogy jól kiismerjem a világát. Még most sem minden tiszta, de azt hiszem, kezdem felfedezni, hogy mikor mire gondol. Érzem, mi az, amitől reménykedő lesz, és ki az, akitől csalódott.

Még nem tudja, hogy én leszek minden gondolata. Én fogok benne szerelmet ébreszteni, én fogok benne szorongást kelteni, és én döntöm el, hogy meddig fog ez tartani.

Szóval ne aggódjatok értem. Jó helyem lesz itt. Kicsit rendbe teszem a dolgokat, és minden megoldódik. Csak meg kell értenie, hogy ezt érte teszem. A kérdések, amiket felteszek majd, mind ő érte lesznek. Azért kérdezek, hogy válaszokat kapjak. Azért kérdezek, hogy ő adja meg a válaszokat. Még ha fájdalmat is okozok majd neki. Csak addig tart ellenségének, amíg ezt nem érti meg. Segítsetek, hogy megértse!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

Szeretettel gondol rátok:

Újdonsült Földlakótok