20191226_211059_uj.jpg

   Kedves Óz,

 

   Bevallom, először arra gondoltam, újévi kívánság ügyben a Télapónak írok. Már csak azért is, mert ilyenkor ő van szolgálatban. Ennyire még én is képben vagyok. Tavasszal a Húsvéti Nyuszinak, ötévesen a Fogtündérnek. Szóval érted.

De valahogy azt gondoltam, a Télapó csupán annyit tenne, hogy megkérdezné, jó voltam-e. És ha nem jól felelek, még azt a pár fonnyadt mandarint meg avas földimogyorót is megtagadná tőlem. Meg aztán, mi a fene az a jó? Jó voltam? Jó voltam, mert segítettem, ha kellett? Jó voltam, mert befogtam a szám, ha tudtam, az igazsággal nem megyek sokra? Jó voltam, mert a kétségek közepette nem futottam el? Vagy mindez csak kényelem volt? Vagy ami még rosszabb, gyávaság?

Szóval, nem. Rájöttem, hogy nem a Télapónak akarok írni. Nem akarok megmérettetni. Főleg nem egy olyan csávótól, aki a jó magaviseletről érdeklődik, habár csak egyszer egy évben teszi tiszteletét, hogy a saját jóságát bizonyítsa konzumszaloncukor gőgösen, rénszarvasokat korbácsolva egyik kéménytől a másikig.

   Hát ezért írok neked, kedves Óz. Persze, menjek a fenébe, hogy ilyen hosszas magyarázkodásba kezdtem, amiért te lettél a címzett. Na, meg azért, mert szerintem neked még nem írtak. Ugye? Hozzád inkább elmennek az emberek. Merthogy az is növeli a csoda bekövetkeztének esélyét. Hogy van mögötte teljesítmény. Nem csak úgy belekiabáljuk a világba, hogy mire vágyunk, az meg hulljon ránk, mint a manna az égből. Nem. Kell a kihívás. Bizonyítanunk kell. Nem azt, hogy megérdemeljük, hanem, hogy akarjuk. És bizonyítanunk kell, nem neked, hanem magunknak.

Tudom, tudom, ezzel máris tárgytalanná vált a levelem, hiszen mit verem itt a billentyűzetet, amikor hozzád házhoz kell menni. Végig a sárgaúton. Barátokat gyűjtve. Ellenségekkel harcolva. Veszélyeket kivédve. Mint valami szürreális Camino. Mert az út minden… De hát ki tudná ezt nálad jobban?! Te ismered igazán a cél céltalanságát. A hamis istent. Aki persze végül a bennünk nyugvót hívja elő, és úgy segít. Mert a megváltás mindig belülről érkezik. Csak, hogy még egy klasszikust idézzünk.

   Tehát, kedves Óz, kezdjük egy alkuval. Én nem vetem a szemedre, hogy csaló vagy, te pedig elfogadod megtett útnak ezt a levelet. A kérés pedig a következő: Adj képességet a hálára! Vagyis adj hálát! (Ha esetleg közösséget vállalnál a kérésben.) Engedd szeretni azt, ami van. Ami épp most van. Nem azt, amin büszkén túl vagyunk, és nem azt, amire még csak vágyakozunk. Hanem ezt. Itt. Most.

Mert bár nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a jelen boldogságáról a múlt sikerei és a jövő reményei gondoskodnak; ahogy ugyanezt a boldogságot a múlt hibái és a jövő szülte félelmek blokkolják, most azt kérem, hagyd elengedni mindezeket. Engedd felismerni a jelen áldásait – kétség nélkül, hogy ez az áldás honnan is fakad. Legyen becsülete a percnek, amibe nem pofátlankodik be a múlt, és amiben nem követel magának figyelmet a jövő. Csak úgy legyen becsületes az a perc. A boldogításunkra.

   Nos, kedves Óz, bármi ötlet, hogyan segíthetnél? Van egy olyan érzésem, hogy most feladtam a leckét. Mert diplomát már adtál rászoruló madárijesztőnek, és hősi érdemérmet gyáva oroszlánnak, de erre mit lépsz?

Talán megállíthatnád a világ összes óráját a legboldogabb pillanatnál, és hagynád úgy, hogy végre ne kelljen hazudnunk magunknak, ha eljön valami boldogságszerű, hogy ez így lesz örökké. Mert most ígéretünk van rá. Egy törhetetlen anyag, amit becsúsztattál az óra nehéz fogaskerekei közé. Mi meg majd nem gondolunk rá, hogy most erők és anyagok feszülnek egymásnak, és zúzódnának meg izzadnának, ha képesek lennének rá, csak hogy megtartsák a boldogságunkat. Majd nem gondolunk rá, hogy most más szenved a mi boldogságunkért. Majd azt hazudjuk, hogy csak könnyedén megállt az idő. Majd azt hazudjuk, hogy ez másfajta hazugság. Jófajta. Igazfajta.

   Kedves Óz, vajon képes vagy erre? Bocsásd meg a tájékozatlanságomat, de nem tudom, meddig terjed a hatalmad. Ahogy azt sem, van-e egyáltalán jogom kérni. És ha igen, mit kell tennem cserébe. Vagy ez volt az ára? Minden egyes leütött billentyű egy megtett kilométer a hozzád vezető úton? Az, hogy segítséget kérek? Mert – csak, hogy a klasszikusoknál maradjunk – „nekem a kérés nagy szégyen”.

Hát, jó. Megvolt. Itt vagyok. Mondd, hogy ez volt az ára!

És mondd, hogy lesz, aki hazavezet!

És még valami. Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy mindezt nem csak magamnak kérem. Hanem – csak, hogy Vonnegut bácsi se maradjon ki az idézettek és megidézettek sorából – „Mindenkinek, akit illet!”

20191009_183515.jpg

   Nem gondolom, hogy különösebb hajlamom lenne az antropomorfizálásra. Persze, a pirító szándékosan süti túl a kenyeremet, mert tudja, hogy az én kenyerem, a busz meg csak akkor indul el a megadott időpontban, ha egy perccel később érek a megállóba, kizárólag az én bosszantásomra. De ezek tudományosan alátámasztott tények. Nem sértenék meg senkit azzal, hogy nekiállok megmagyarázni.

És hogy miért merült fel az emberi tulajdonságokkal való felruházás kérdése? Mert, hogy ez a probléma minden év novemberében felmerül, amikor is időszerű az autó kötelezőjének megújítása.

Hiába a fejlett technika meg az információgazdag személyes fiók az alkusz cég oldalán (ahova minden évben, magam is meglepődöm, hogy az első felhasználó név + jelszó tippemmel – hiszen ki emlékszik már, mi volt tavaly – be tudok lépni), potenciális stresszforrással nézek szembe, amint nekilátok a díjszámításnak. Komolyan felmerül bennem ilyenkor a kétség, hogy nem érné-e meg bekockáztatni azt az ismeretlen összeget, amellyel valószínűleg többet kellene fizetnem a következő évben, ha hagynám a fenébe az egészet, és automatikusan folytatnám annál a biztosítónál, akivel már szerződésben állok. Végül is egész évben ügyelek arra, hogy ne verjek a pénzem seggére feleslegesen. Nem iszom, nem kártyázom, nőkre sem költök. Ezt a biztosítónemváltósdit amolyan év végi bónusznak is felfoghatnám. Illetve, mivel kiadás, inkább malus-nak. Bocs. Magas volt.

Na, mindegy, nem teszem. Azzal áltatom magam, hogy azért, mert elképesztően tudatos vagyok. És a legkevésbé sem azért, mert csöppet kényszeres. Ha elmulasztanám az átkötést, a kötelezőváltás lejártának éjszakáján valószínűleg nem tudnám álomra hajtani a fejem, mondván most aztán valami nagyon felelőtlen dolgot tettem. Szóval átkötöm azt a tetves biztosítást.

   Idén sem volt üdítőbb persze a procedúra. És nem csak azért, mert képesek két külön kérdésként feltenni, hogy mi a jármű gyártmánya és mi a típusa (te meg gondolkozzál, mert kontextustól függően más-más választ tudnál adni, és akkor most melyik legyen?), hanem azért is mert – ahogy már annyiszor nyígtam miatta – egy hivatalos irat láttán az anyám nevét is elfelejtem.

Ehhez már csak plusz örömként érkezik az eldöntendő kérdés: Mi az üzembentartó neme? És itt most nem is minősíteném az idejétmúlt kategóriarendszert, amelyet az oldal használ – hogy csak két opcióból választhatsz –, pusztán felteszem magamban a kérdést, hogy a válasz miért számít? Komolyan meghatározza az autóm biztosítási költségét, hogy történetesen nő vagyok? Nos, ezek szerint igen.

Nagyvonalúságom, vagy talán konfliktuskerülésem jeleként nem teszem szóvá a diszkriminációra vonatkozó észrevételemet. Amúgy megtehetném, merthogy az űrlap kitöltésével párhuzamosan egy kis buborékban köszönt virtuális biztosítási ügynököm, akitől kérdezhetek, akinek panaszkodhatok. Felteszem, a témával kapcsolatban, de mivel végül is nem létesítek vele kontaktust, nem derül ki, hogy vajon a „Szabad-e egy fiúnak és egy lánynak…” kezdetű klasszikus Woody Allen-i kérdésre is van-e válasza.

Ahogy különben amiatt is csak magamban zsörtölődöm, hogy tökéletes dramaturgiával, miután tisztáztuk, hogy lány volnék, jön a koromra vonatkozó kérdés, majd rögtön utána következik az i-re a pont: Születési és jelenlegi neve megegyezik? Amely a Tényleg ennyi idősen még nem kötötték be a fejed? kérdés píszí verziója. Na, és ekkor érzem, hogy a Tímea névvel megszemélyesített virtuális biztosítási ügynököm – tudjátok, aki alig várja, hogy panaszkodjak neki – a válaszaim láttán a röhögés könnyeit törölgeti a szeme sarkából. Lassan, de egyre pontosabban meg is jelenik előttem virtuális Tímea a maga valójában, hátrahagyva virtualitását, headsettel a fején, a szájára tapasztott tenyerével, hogy ne hallatsszon be a nevetése, amellyel elvonná a figyelmemet a még hátralévő Mi a gépjármű alvázszáma? típusú izzasztó kérdésekről.

Na jó, azért ekkor már szeretnék panaszkodni neki. Erre eltűnik. Naná, mivel eljutottam a kérdőív végéig. Nos, a tény, hogy ekkor szívódik fel, már meg is old egy korábbi rejtélyt, nevezetesen, hogy másról is faggathatnám-e, vagy csak a témában olyan segítőkész. Nem állítom, hogy reális lehetőséget látok abban, hogy virtuális Tímeát, aki ilyen váratlanul lépett be az az életembe, a későbbiekben – függetlenül a biztosítás évfordulójától – bármilyen kérdéssel zaklassam (mondjuk egy szimpla hétfő reggel azzal, hogy mit vegyek fel), de valahogy megnyugtatna a tudat, hogy ott a lehetőség.

   És amikor végre azt hiszem, hogy az idei biztosítási tortúrán túl vagyok, még megajándékoznak egy plusz feladattal. Arra kér az alkusz cég, hogy a felsorolt lehetőségek közül, mint szélvédő betörése; kocsi ellopása; felmerülő károk rendezése; stb. válasszam ki azokat, amelyek nem aggasztanak. Ez most komoly? Hogyan választhatnám ki bármelyiket is, amikor engem az égvilágon minden aggaszt! Persze mindezt kivédhettem volna, ha ideje korán felveszem a kapcsolatot virtuális Tímeával, és tisztázom vele a személyiségjegyeimet. Talán ki is töltötte volna helyettem ezt az egész rohadt kérdőívet. Két röhögés között.

hhhhh.jpg   

   Ha azt gondoltad, hogy az a legidegesítőbb dolog, hogy gyerektulajdonosok a jelenlétedben a szülői lét csodájáról beszélnek, akkor elmondanám, hogy az sokkal idegesítőbb, amikor a jelenlétedben feltűnően nem beszélnek róla. Mintegy rád való tekintettel. Merthogy azt érzik, te megbuktál valamiféle vizsgán, amin ők szépen teljesítettek, és az a legkevesebb, hogy ennek tényét nem dörgölik az orrod alá. Nem akarnak semmiféle csoportot kialakítani veled szemben. Inkább tapintatosan hallgatnak. Együtt. Ezzel alakítva ki ugyanazt a csoportot.

   Az a péntek este akár még kellemes is lehetett volna. Csak kicsit nagy volt a tömeg a lakásban. Az elhallgatott gyerekek a képzeletemben afféle asztráltestekként szüleik fölött lebegve népesítették be a nappalit.

Már jó fél órája ücsörögtem a kanapén (próbáltam a fenti abszurd képet kiverni a fejemből – hasztalan), reméltem, hogy senki nem keres bennem beszélgetőpartnert, és szorgalmasan vakargattam a mellettem boldogan nyáladzó kutyám füle tövét. Igen, magammal vittem Micit. Legközelebb majd pontosabban fogalmaznak a meghívásban a +1 főt illetően.

   És bár kutyámat – úgy tűnt – semmi nem tudja kibillenteni gondtalan nézelődéséből, számomra egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a meghívottak szemében ő nem csupán egy kedves bolhafészek, hanem a mellette unatkozó gazdi gyermektelenségének jelképe.

Hogy a büdös francba’ sikerült elérnem, hogy a többiek társadalmi értelemben vett sikeressége annak láthatatlanságától vált nyilvánvalóvá, míg az én vélt kudarcomat egy lihegő kutya jelenléte tette transzparenssé?

   Mindegy. Nézzük pozitívan a jelenséget. Jelkép lettél, Mici! De most, ha lehet, legyél kevésbé feltűnő. Nem látod, hogy gazdi is azon küzd, hogy ne vegyék észre?

A nem csinálok semmit, de azt ügybuzgón jegyében gondoskodón az ölembe vontam kutyámat, és anyaian igazítgatni kezdtem a nyakán a hámot. Máris felütötte fejét a jól ismert érzés: tán csak nem gyereket pótolok ezzel az aggályosnak tűnő gesztussal? Na, nem tartott sokáig a riadalmam. Feltehetően gyereket is azért vállaltam volna, mert mindig vágytam rá, hogy azt mondhassam neki, iparkodj már, kislányom; vagy hogy most nézd meg, mit műveltél! Na, ezt remekül tudom mondani a szerencsétlen Micinek is.

Különben meggyőződésem, hogy ha a kutyák hangképző szerve alkalmassá vált volna fejlődésük során a beszédre, és ki tudnák mondani a sok gazdi számára hőn áhított szót: anya, még annyian sem vállalnának gyereket, mint most. Azt hiszem, ez a hiányosság az evolúció ajándéka az emberi faj számára.

   Sajnos nem burkolózhattam a végtelenségig a kutyájával roppant mód elfoglalt vendég álcájába, mert egyszer csak ott termett mellettem egy kedves barátnő még kedvesebb férje. Rám sem nézve, fél mosollyal a szája szélén annyit mondott: 37, mi? Gyerek meg semmi. És mielőtt még újraindíthattam volna a lefagyott rendszert, hogy levegőt vegyek, folytatta, De legalább te nem híztál el.

   A tekintetével továbbra sem tisztelt meg, tenyerét a hátamra tette, és finoman megpaskolt, mint a lovat. A döbbenettől nem tudtam eldönteni, hogy szóra nyissam a számat, vagy kockacukorért. Arra gondoltam, azért az mégis elismerésre méltó, hogy egy mondatával nem csak engem sértett meg, hanem a szobában lévő összes nőt, akik egyébként mostanra megkönnyebbülve, hogy hallótávolságon kívül vagyok, felhőtlenül mutogatták egymásnak a telefonjuk kijelzőit, amelyek vélhetően büfiző, orrtúró, és gondolom, cukin hisztiző kisgyerekek fotóit rejtették.

   Csak tudnám, hogy te mitől híztál el, ha egy gyerek sem rendezte át a belső szerveidet? – nyögtem ki végül rém büszkén magamra. Még mindig nem nézett rám, a hátamra mért barátságosnak szánt lapogatás pedig egyre határozottabb volt. Vagy csak annak éreztem. Mindenesetre irritált. Azért az szép, fűzte tovább, hogy a humorérzékedet még ebben a helyzetben is megőrizted.

   Halljátok? Nekem helyzetem van. Egy 37 éves gyermektelen nő, az egy helyzet.

Fogalmam sem volt, hogy meddig illik tettetni, parádés a hangulatom, mikor megmentett gyermektelenségem szimbóluma. Mici a legváratlanabb pillanatban felugrott a kedves férj ölébe, és olyan pontosan célzott, hogy – klasszikusra utalva – a legszigorúbb kelet-német bíró sem adott volna kevesebbet fünf komma neun-nál.

A hirtelen mozdulatra többen odakapták a fejüket, és jobbára halk kacajjal nyugtázták az eseményeket. Kivéve a feleséget, akinek bosszús tekintetéből Sherlock elmefuttatásommal mindjárt leszűrtem, hogy a mai gyermekmentes estéjüket még további privát programra is tartogatták, amely egy lelkes blökinek hála, most talán ugrott.

   Mici persze, mint aki jól végezte dolgát, a cirkuszi mutatványt rövidre zárta, és hamar ott termett mellettem, felvéve a korábbi lihegve nézelődő ártatlan pózt. Én bocsánatkérően és nem kevésbé értetlenkedve széttártam a karom, hogy mégis, hogy történhetett ez. Úgy döntöttem, nem kezdek bele magyarázkodásba, miszerint ez a kutya még az ül felszólításra sem a megfelelően reagál, hiszen úgysem hinné el senki, hogy Mici dramaturgiai érzéke fejlettebb a szófogadó készségénél.

   Mindenesetre, ha ezt az estét a Marvel szakemberei animálták volna, Mici a produkció végén még egy pacsit is adott volna.

MICOLÓGIA – Büntető tél

 2019.01.18. 17:58

20180129_212650.jpg

   Lelkes farkcsóválással Mici kilép a liftből. Mint minden nap. Naponta háromszor. Ő egy nap háromszor képes örülni ugyanannak. Most azonban nem tart sokáig az öröme. Épp csak elindul a kapu felé, amikor felfigyel a gyanús jelenségre. Havazik. Áll egy ideig, majd egy „Hülye vagy? Én ki nem megyek ilyen időben” megsemmisítő pillantást küld felém. Azzal visszafordul. Megállítom. „Hogy tervezed kislányom, – nézek rá – visszatartod tavaszig?”

Vesztére erősebb vagyok, így nem törődve méltatlankodásával, a kapu felé irányítom. Befékez. Se baj. Tudom húzni is. Több funkciós. Blokkolt kis lábaival tolja maga előtt a futószőnyeget egészen az ajtóig. Végül muszáj kilépnie. Részéről újabb tanakodás következik. A parkban kutya magasságú hó. A járda feltűnően szennyeződésmentes. Utóbbi csak egyet jelenthet: FEL VAN SÓZVA!

Hogy felsózott aszfalton lépkedni kellemetlen dolog, már tudja. Habár minden télen hasonló mértékben meglepődik rajta. Mici a tavasz-nyár-ősz-tél körforgást hasonlóan értelmezi, mint az akvárium végességét az aranyhal, ami ahogy körbeér, elfelejti a korábban szerzett ismereteket, és mintegy új kalandba fog.

   Már a kapun kívül, és némi sóhajtozás után a havat választja Mici. Közben értetlen-utálkozva vizsgálja kutyatársait, akik vidáman lubickolnak az égi áldásban. Mici számára a hó csupán egy parknyi szilárd tócsa. Merthogy Mici a tócsát is utálja. Persze.

Kelletlen szökdelésbe fog a hóban. Aki nem ismeri, azt mondaná, milyen vidám, milyen játékos, ahogy ugrál. Én ismerem. Ebben a pillanatban se nem vidám, se nem játékos. Azért ugrál, mert különben elsüllyedne. Igen, ő egy tacskó. Vagy valami nagyon hasonló. Neki a húsz centi hó már mély víz.

Egy ideig előttem szerencsétlenkedik, majd mikor nem veszem észre, szépen csendben lemarad. Mikor hátranézek, megértem a taktikát. A lábnyomomban tipeg. Ott van letaposva a hó. Okos. De még mindig dühös. Felnéz rám: „Mennél végre? Soha nem érünk haza.”

Bocsánat.

Haladunk tovább. Mintha szánkót húznék magam után. Megáll. Szagolgatja a havat, keresgél. Mind hiába. Már nem dühös. Már szomorú.

Kutatását végül siker koronázza. Egy hó alól kikandikáló fűszálban mutatja meg magát az anyatermészet, és szabadítja fel a csupán kutyaszimat számára felismerhető aromáit, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy Mici elvégezze azt, amiért sétára adta a fejét.

A hazaút gyorsabb. Ugrálás, hóban gázolás, lábnyomban tipegés. Váltogatja a figurákat, csak minél előbb legyünk a só mentes, hó mentes, meleg lakásban. A lendület a járdasziget szélén fogy el, ahol megtorpan és utasítóan rám néz. Én felemelem, mert értem az utasítást. Tanulékony gazdi vagyok. Továbbra sem hajlandó egy lépést sem tenni a mancskínzóra sózott betonon.

   Beviszem, mint egy kézitáskát. Határozottan simábbak a vonásai, miután behúzom a liftajtót, és elindulunk felfelé. A lakásban aztán féktelen rohangálásba kezd, levezetendő a feles energiát, melyet a sétának kellett volna felemésztenie. Én meg megszólalok anyám hangján: „Ésszel! Feljön az alattunk lakó!”

 

 20181221_233354.jpg

   Idén csupán rénszarvas alakú fény formájában engeded be a karácsonyt. Nem is annyira te döntöttél így, mint maga a karácsony. Amely már szükségszerűen így kéredzkedik be. Harsány giccseivel hazudja az ünnepet. Te meg megkönnyebbülve követed bevásárló listáiddal meg könyvespolcra csavart izzósoroddal. És valahogy jó így. A harang és csillag mintás LED-ek néhány fokkal megemelik a hőmérsékletet a nappaliban. Nem tudod, hogy vajon ez a különleges képesség éppen a harangé vagy a csillagé, de hálás vagy érte. Mert már nem jelent semmit. Semmit, ami bántana. Egykor még nem volt hatalma. Ma meg már nincs. Talán. De erőszakosan azzal áltatod magad, hogy ez nem igaz. Az az idő még nem jött el. Most csak épp így alakult. Hogy nem fáj a karácsony.

Vagy csak épp erősebb vagy. Távolabb mindentől. Az egykortól is.

Most izzhat a város díszes fényében, most szólhat a zene, nem baj. Még próbálgatod is az erődet, zenéket keresel. Kétszer-háromszor is újraindítod a White Christmast a Youtube-ról. Felajánl valami fura kelet-európai Ska változatot is belőle. Azt azért nem. Azt most nem akarod. Olyan szépen szól Bing Crosby hangja. Pedig sosem szeretted. De most jó.

A tojáshabos gejl masszába gyúrt hangjegyek keltette érzés éppen eléri a bensődet, de még nem karistolja össze. Ezért is hálás vagy. Már szinte ijesztő.

   Kell a fa is. Meg a díszek. Csak gömböket aggatsz fel. A piros a kedvenced. Sokáig nézed. Tökéletesen szabályos végtelenségében magadat látod. Ahogy nyúlsz felé, hogy a fára tedd, kezeid eltorzulnak a szemnek még befogadható széleknél. Magába zár. Egyedül vagy. És teljesen betöltöd a vörös szín domborformát. Egyre jobban. Minél közelebb hajolsz. Annál jobban. Annál inkább egyedül.

Kitárod a panel ajtót, hogy unottan becsoszoghasson a karácsony, nyomában pórázon vonszolt, orgonán kísért rekedt kórusművek. Megtöltik az egy-plusz-két-felet, még az ablakrésbe, a megereszkedett tapéta alá is bekúsznak a túszként hozott hangjegyek, hogy ott teleljenek át. A tavaszi nagytakarításig néha napján majd megzenésítik a szobát.

Most meg szóljon csak a zene, akármilyen fáradt is. Ne hagyjon helyet semmi másnak. Legyen hangosabb a gondolataidnál. Nyomja el a félelmeidet. Tiporja el minden vágyadat. Győzzön. Csak zengjen cserébe!

Elzsibbaszt. Elhalkul.

   Átaludtad a karácsonyt. Túlestél rajta, mint az influenzán. És most, mint valami nehéz lázból eszmélve ébredsz. Csend van. A kórusművek bevackolták magukat a párkány alá. A színes gömbök egy irányba fordultak a fán. El tőled. Elveszítette melegségét a harang meg a csillag formájú LED. Ezek már más fények. Ezek a fények ráfagytak a nappali falára.

20181012_193753.jpg

   Amikor egy durva nyújtógyakorlatnál az ellazulás érdekében arra buzdít a jógaoktató, hogy valami szépre gondoljunk, igyekszem nem rávágni, hogy gondolok én, csak csaja van.

Szóval gondolok. A hangsúly a tettlegességmentességen van. Ugye világos?

Néhány kósza gondolatot engedélyezek magamnak, mielőtt végleg letiltanám a szolgáltatást. De valahogy engem meg sorra megtalálnak azok a plusz-egy-fős kapcsolatszédelgők, akik képtelenek az ilyesmit szépen, csendben, magukban intézni. Késztetést éreznek, hogy hangot adjanak dilemmájuknak, megnevezzék vonzódásuk tárgyát – nem csalás, nem ámítás, ez esetben én volnék az –, és finoman elinduljanak a betakarítás irányába.

Én meg hárítok. Most persze diskurzus indulhatna arról, hogy miért? Csak éppen feleslegesnek tartom. Nem az erkölcsi határvonalaimról kívánok értekezni. Azok jó ideje kényszeres pontossággal szorosan körülöttem helyezkednek el. Gyávaságból vagy becsületességből – ez még nem dőlt el. Mindenesetre kevés mozgásteret hagynak, és ha valami békeszerződés áthelyezne belőlük néhányat, akkor talán már a levegővétel is gondot okozna, de ez legyen az én bajom.

Azokról szólnék most, akik igyekeznek próbára tenni feszesre kötött morális gúzsom tartósságát. Na, persze nem lelki épülésemre, vagy jellemem megszilárdítására teszik azt.

Az utóbbi időben – nemes egyszerűséggel – mindenki rajtam akarja tesztelni a kapcsolata életképességét. Látom, nem értitek.

Szóval, csak azért környékeznek meg, hogy aztán teljes nyugalommal kifarolhassanak a kezdeményezésből. Jó, tudom, ez még mindig nem tiszta. Higgyétek el, nekem sem volt az sokáig.

   A metódus a következő: hősünk éldegél a csajával/feleségével/akármijével, és akkor egy nap bevillan neki, hogy Jaj, istenem, ez most már mindig így lesz? Vesztemre, én épp akkor sétálok arra, ő meg azt gondolja: Nini, ez a csaj egész kis takaros... Sőt mi több, tán tetszik... Nem-nem, azt hiszem, beleszerettem... Vagyis, hogy egészen pontos legyek, most már biztos, hogy ő a válasz a fel nem tett kérdéseimre, az el nem morzsolt imáimra, a ki nem rakott tarot kártyámra.

Persze mind tudjuk, hogy ez nem igaz. A gyanútlan szemlélődő azonnal, a résztvevők némi spéttel eszmélnek. Hősünket – épp mielőtt termőre fordult volna történetünk – kiveri a víz, hogy Jaj, istenem, ez most megint így lesz? Ezért aztán fűzi is be annak a bizonyos nyúlnak a cipőjét. Én meg nézek a nyúlcipők keltette porfelhő után, mint valami rajzfilmben, és belátom, hogy nekem ezt már az elején tudnom kellett volna.

Ne kérdezzétek, hogy akkor miért hagyom végigfutni a hülyítési fázist, hogy aztán nézhessek a porfelhőbe, amit a cipő nyúltól való elkobzása előtti pillanatban megjósolhattam volna, ha figyelek a belső hangra.

Az a hang annyi mindent mond, hogy néha muszáj nem figyelni rá. Hiszen ő mondta azt is, hogy néhány szép szótól majd kapcsolatok helyére újak állnak, de ha az nem is következik be, minimum kontinensek fognak találkozni és birodalmak születnek meg.

Nem így lett.

A jelenséget magyarázandó kerestem a meghatározást, hogy mi is vagyok. Kérek mindenkit, hogy ne kiabálja be egyszerre. Köszönöm! Szóval arra gondoltam, hogy a fent említettek szemében én vagyok a drogériában a teszter parfüm fiola, ami a bedobozolt üvegcsék között, próbatételre készen, csomagolás nélkül, védtelenül ácsorog.

Aztán rájöttem, hogy sántít a hasonlat.

Én vagyok a papírcsík köteg a sorvégi kis dobozban, amit összefújkálnának, hogy úgy találják meg a nekik tetsző illatot.

De aztán tovább gondolkodtam, és világos lett, hogy ez sem stimmel. És akkor beugrott.

Én vagyok az a halom kávészem a polc szélén egy tálkában, amit két parfümpróba között azért szaglásznának, hogy kitisztítsa az orrjárataikat.

Felemelő gondolat.

Hogy ne érezzem olyan alantasnak a helyzetet, a megítélésemből fakadó áldásos eredményekre fókuszáltam. Mert ez végül is egy karitatív jellegű cselekedet – még ha részemről nincs is benne szándékoltság. Ezek a kedves fiatalemberek az én kávészem minőségemnek köszönhetően jutnak arra a következtetésre, hogy tulajdonképpen milyen jó is nekik az, ami eddig volt, és eszük ágában sincs változtatni rajta. Nekem közben persze rohadt szar, de ennyi bele kell, hogy férjen!

   Nem rég bejelentkezett egy újabb. Az a jó abban, hogy most csapatosan vannak megőrülve, hogy rutinban vagyok, és már az első sziából felismerem, hogy ez most egy olyan szia, és a hülyítési fázist megelőzendő továbbállok, mint Shania Twain abban a réges-régi klipben, ahol párducmintás overálban, egy szál kalapdobozzal a kezében gyalogol a sivatagban, és minden jelentkezőt elzavar. Mert inkább szomjan hal, de ez nem kell neki.

MICOLÓGIA – Lavórstrand

 2018.08.13. 22:48

20180626_012710.jpg

   Az egész anyám remek ötletével kezdődött, ami így szólt: Miért nem vizezed be azt a szegény kiskutyát ebben a hőségben? Persze én vagyok a hülye, hogy az ebet ismerve hallgattam rá.

Mici három dolgot gyűlöl ugyanis. Az autózást, a vizes balhékat, és ha a dolgok nem a kívánalmai szerint történnek. A javaslat hatására háromból kettőt mindjárt ki is pipálhattam.

A kánikula persze mindannyiunk tűrőképességét próbára teszi, de a mindannyiunk alatt tényleg mindannyiunkat értek. Vagyis egy alacsony ingerküszöbű, hangoskodó tacskókeverék is beleesik a szórásba, aki ugyan a meteorológiai tavasz első pillanatától élharcosa a napozásnak, ha a nyár belehúz, ő lesz a legnyűgösebb négyéves a környéken.

Panelkutya lévén Mici lehetőségei a nyár kihasználására korlátozottak. A legfőbb elfoglaltsága hasának barnítása a konyhakövön. Lényegében a bikini szezon beköszöntével reggelente az az első dolga, hogy megkeresi azt a négyzet formájú foltot a padlón, ahol a Nap nyomát hagyja, és ott eldől. Az eredmény meg is látszik: kopasz kis tacskó hasa a nyári hónapokban feketére vált. Én simán barnulásnak neveztem, Pálfy doki hiperpigmentációnak. Nekem végül is mindegy. A lényeg, hogy Mici bőrének kezd Tüskevár hangulata lenni.

Ebben a kutyapróbáló hőségben viszont még napozni sincs kedve. Egyik oldaláról a másikra dől, és nagyokat sóhajtozik. Egészen az esti órákig, amikor is, mint valami biohőmérő, azzal jelzi gazdinak, hogy néhány fokot ereszkedett a hőmérséklet, hogy megjelenik a labdájával, mondván, most már minden rendben, játszhatunk. Addig azonban olyan látványosan nyűglődik, mintha csak neki lenne melege az egész világon.

A jelenség láttán döntöttem úgy, talán mégis adok egy esélyt anya ötletének. Levettem a lavórt a szekrény tetejéről, majd elkezdtem feltölteni kellemesen hűs vízzel. Mici a műanyag felületen csapódó vízsugár hangjára berongyolt a fürdőszobába, és mikor beigazolódott a gyanúja, miszerint a gazdi vízzel tölti fel a lavórt, más szóval itt fürdés lesz, aggódóra horgasztotta a füleit, és elővette a „de hát most nem is csináltam semmi rosszat” arckifejezését. Én persze nyomban dekódoltam a kétségbeesett grimaszt, és mondogattam neki, hogy Jó lesz ez, Mici. Fincsi hideg víz, de egyáltalán nem győztem meg.

Letettem a vízzel teli lavórt a földre, a bátorságtól, vagy érdeklődéstől, vagy értetlenkedéstől mozdulatlanná vált kutya meg ott állt, és várta a folytatást. Lelkesen kikanalaztam némi vizet a markommal és óvatosan Micire locsoltam. Ő még mindig ott állt. Akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy lemerevedése a döbbenet eredménye és a legkevésbé sem a bátorságé. Ugye milyen finom?, folytattam lelkes hangon, hátha ezzel át tudom verni a katatón állapotba zuhant kutyát, és jól bedörzsöltem a vizes kezemmel az egyébként szobahőmérséklettől felforrósodott hasát.

Már kezdtem elhinni, hogy ez tetszik Micinek, hiszen nem tiltakozott. Egyre csak locsolgattam a vízzel, mint sörrel a kismalacot, mire egyszer csak felébredt Csipkerózsika álmából, és ahogy világossá vált számára, hogy mi folyik itt (nevezetesen víz) és hogy ő ebben egyáltalán nem akar részt venni, ahogy soha nem is akart semmi olyasmiben, amelynek része, hogy ő bármilyen mértékben is vizes lesz, sarkon fordult, és berohant a nappaliba. Én utána. Kétségbeesetten törölgette magát a szőnyegbe, majd felugrott a kanapéra (hurrá!), és utálkozó pillantásokat lövellt felém. A ventilátor, amely addig csak a nappali meleg levegőjét kavargatta, most már az ázott kutya szagát is bevette a buliba, majd az illatanyag hamarosan kiegészült a rémült eb lihegéséből fakadó további bűzzel is.

   Én  mindenesetre meggyőztem magam, hogy ezt semmiképp sem kell kudarcként elkönyvelni. Egyrészt, mert nem is az én ötletem volt, másrészt, mert Mici nem tudja, de valójában ez biztos nagyon jó volt neki, harmadrészt, mert úgyis fel akartam már mosni a fürdőszobát.

 20180712_230512.jpg

   Egy barátom szerint normális vagyok. Hogy pontosan idézzem, én egy teljesen átlagos, normális nő vagyok. Rég nem mondtak nekem ilyen szépet. Hogy ez most vicces vagy szomorú, mindenki döntse el maga. Én eldöntöttem.

Valójában soha nem vágytam másra, csupán átlagosságra. Átlagos testmagasságra, átlagos orrméretre, átlagos hangerőre, átlagos elvárásokra. Az átlagos az egyik legszebb szó. Amolyan kétségektől mentes, vasárnap délutáni, málnaszörp ízű nyugalommal tölti el az embert.

Ebből következhet, hogy minden, ami eltér az átlagostól, idegesíti, bosszantja a népeket. Egy nem átlagos orr például a gazdáját. Míg az átlagon felüli elvárások a környezetet. Ebben az esetben egy konkrét nagyorrúról és annak a környezetét próbára tevő, specifikus (az említett környezet szerint magasra helyezett) elvárásairól van szó.

A minap adta a tévé a Pretty Womant. Én meg – szépíthetném, de – ott ragadtam. Újra. És most, ezredszerre nézve jöttem rá valamire. Mindig azt hittem, hogy azért nem tudok azonosulni a történettel, mert végül is egy Hollywoodban élő, hiányosan iskolázott prosti kevéssé átélhető Hamupipőke története, vagy mert Richard Gere a férfi főszereplő, aki sosem volt az ideálom. (Az én verziómban amúgy Mads Mikkelsen vagy Vincent Cassel szerepelne… tudom, ez perverz.) Valójában egy kardigán a teljes átélés kizáró oka. Pontosabban egy kardigán hiánya. Megvan az a jelenet, amikor hősünk operába viszi kedvenc utcalányunkat? Julia Roberts egy elképesztően szép és nem kevésbé drága végzet-vörös ruhát kap, egy hasonlóan borsos árú ékszerrel kiegészítve. És pássz. Látjuk őket kilépni a hotelből, kiszállni a kocsiból, beszállni a repülőbe, besétálni az Operába, és míg Gere öltönyben melegszik, partnernőjének be kell érnie egy lenge stólával. Nyilván nem teheti tönkre az összhatást egy pufi dzsekivel, de csak azért kockáztatni egy tüdőgyulladást – és ezt nevezd részemről nyugodtan nyugdíjas tempónak –, hogy jól mutassunk az öltönyös mellett… hát nem is tudom.

Mert – légy őszinte – az öltönyös miatt nem vehetsz fel melegebb ruhát. Ha Vivian egyedül megy, vagy a barátnőjével, még nagyobb táskát is vihet, amibe betesz egy plusz harisnyanadrágot. Jó, jó, tudom, Richard Gere karaktere nélkül el sem jut a cselekmény oda, hogy ez a lány átutazzon magánrepülővel egy másik államba, hogy megnézze a Traviatát. Nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy akár fázott szegény, akár nem, nem tehette szóvá. Mondhatnánk persze, hogy: mégis csak annyit költöttek rád, anyukám, hogy az a legkevesebb, hogy lemondasz a kardigánról. De miért kell lemondani a kardigánról? Ez a normális? Csak, hogy tudjam. Ha valaki ilyen gáláns estét rittyent nekem, mint a filmbéli, akkor nem opció a tarcsi-kardigán?

Megválaszolnám a saját kérdésemet: nem. Nem opció. Ez van. Ha azt akarod, hogy Traviatás estét szánjon rád, akkor minimum légy problémamentes. Mr. Lewis persze egy úriember, de vajon egy hétnél többre is befizet Viviannél, ha az nehezményezi, hogy nem maga választhatja meg, mit vacsorázik az étteremben, vagy hogy történetesen kardigánnal egészíti ki az operába szánt ruhakölteményt? Hadd válaszoljam meg ezt is: Nem.

És persze, mondhatják a fiúk, hogy rosszul látom a dolgot, túl magasak az elvárásaim, más szóval én egy finnyogi vagyok (sosem tagadtam, csak kérem, majd tisztázzuk, meddig jogosak az igények, és honnantól finnyogi valaki, köszönöm), meg hogy az a fő problémám, hogy rosszul viselem, ha kimozdítanak a komfortzónámból. Így van. De egyrészről, azért hívják komfortzónának, mert Nekem. Ott. Jó. (Hosszú és precíz munka volt kialakítani.) Másrészt, ne higgye magát senki óriás tehetségnek, amiért ki tud billenteni belőle, tekintve, hogy az én komfortzónám nagyjából akkora, mint egy kávéscsésze alja.

   Szóval, ha kapcsolatosdit akarsz játszani, bizonyos szabályokat be kell tartanod. És – bár tényleg nem akarok én lenni a párkapcsolatok Grincse – van egy rossz hírem: nem te hozod a szabályokat. Ha a kocsija-órája-csaja szentháromság része akarsz lenni csaj minőségben, akkor javasolnám, hogy lehetőség szerint annyira legyen feltűnő a személyiséged, mint az említett hármasság másik két résztvevőjének.

Légy problémamentes! Légy egyszerű! Légy együttműködő!

Azt akarja, hogy főzőcskézz vele. Azt akarja, hogy kirándulj vele. Azt akarja, hogy légy normális. Emlékeztetnék mindenkit beszámolóm elejére: egyes vélekedések szerint normális vagyok. Nos, úgy tűnik, ez tévedés.

Nem akarok vele főzőcskézni! És nem akarok kirándulni! És szóvá teszem, ha fázom. És elmondom, miért nem tetszett a film, akár érdekli, akár nem. Egyáltalán, elmondom, mit akarok. Nem kell sok, de az nagyon pontosan. Nem kell gondolatot olvasni és nem kell meglepni. Mert képtelen leszek értékelni. Ha úgy tetszik, úgysem vagyok rá érdemes.

És te, kedves férfi olvasó, aki a blogomra keveredtél (még ha csak véletlenül is), és azt hazudod magadnak, hogy egyetértesz azzal, amit a csaj a fentiekben írt, tedd fel magadnak a kérdést: vacsorát akarsz vagy egy hosszas vitát egy arra talán érdemtelen filmről? Na, csak bátran, mindketten tudjuk a választ. Nincs harag.

Tudom, mire gondolsz. Erről tényleg egy ilyen csaj osztja az észt? Néz ez egyáltalán tükörbe? Nézek. Tisztában van vele, mennyi nála értékesebb ember van, aki szívesen főzőcskézik és kirándul a pasijával? Igen. Akkor? Akkor miért gondolja, hogy neki elnézi bárki is, ha nem vesz részt a játékban? Nem gondolom.

De az, hogy megfeleljek a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak, túl sok energiámat emészti fel ahhoz, hogy mások további elvárásainak is eleget tudjak tenni, valamint, hogy ugyanezen emberekkel betartassam, amit elvileg tőlük elvárnék.

Azt gondolod, ez haszontalan perfekcionizmus? Nem. Ez csak önvédelem. A haszontalan perfekcionizmus az, amikor a boltból kijövet a blokkon észreveszem, hogy nem az akciós árat számította a pénztáros az üdítőmért, és ezt szóvá teszem. Igen, sajnos így történt. Vállalom. Huszonöt forintról beszélünk különben. Áltathatom magam azzal, hogy elvek meg minden. De abban a pillanatban pusztán csak egy barom voltam. Amilyen sosem akartam lenni. Az az újságból kupont kivágós, pontgyűjtögetős, vásárlás előtt listát írogatós, termékkatalógusban karikázgatós fajta barom. Utáltam magam. És pontosan tudtam, hogy más is utálna. Jogosan.

   Valahol egyszer azt olvastam, hogy Guy Ritchie akkor ábrándult ki Madonnából, amikor az a nagybevásárlás után tételesen ellenőrizte a számlát. Ennyi. Most komolyan, ha még Madonna is parkoló pályára kerülhet egy ilyen húzás miatt, akkor nekünk milyen esélyeink vannak, ha a hétköznapiságunkat becipelnénk egy kapcsolatba? Még törekedni sem érdemes a megfelelésre.

mici_amit.jpg

   meg amit nem is igazán akarsz…

   A tekintettel kezdi. Kifejező. Esdeklő. Szánalmat keltő. (Ne dőlj be!) Majd jön a fülek helyzetének módosítása: a csinos, kajla vitorlák lassan félárbocra ereszkednek, végül egészen oldalra csúsznak, míg el nem érik a Dobi, a házi manó állapotot. Ha még mindig erős maradtál, akkor a manipulatív kis disznó hanghatásokkal próbálkozik: jön a halk nyöszörgés, amit egyre hangosodó morgolódássá fokoz. Ezen a ponton már szinte mindig az övé a győzelem. Kivéve, ha már egy korábbi lépésnél megtörtél.

A tesóm szerint ennek evolúciós oka van. Ezek a jószágok a körülményekhez alkalmazkodva kifejlesztették magukban a legcukibb nézés képességét, így váltva ki az emberből a „ne üsd agyon, olyan ari” reakciót. Ez logikus persze, de ha tényleg így van, akkor szegény fóka bébik valamit nagyon elszúrtak.

Meggyőződésem, hogy mikor nem vagyok otthon, Mici tükör előtt gyakorolja a fent leírt módszert, és hazaérve engem használ kontrollcsoportnak.

A menhelyi kiskutya tekintet életvitelszerű alkalmazása tehát ösztönös. Nem taníthatom neki. De mondjuk miért is akarnám?!

Ellenben, ha azt mondom neki: Le a kanapéról!, akkor úgy néz rám – továbbra is a kanapén terpeszkedve – mintha urduul beszélnék. És felteszem, ha ez eddig nem változott, akkor már nem is fog.

És persze vannak dolgok, amiket szeretnék megtanítani neki, de be kell látnom, hogy ezzel a vágyammal egyedül vagyok. Ilyen az apportírozás. Odáig már eljutottunk, hogy ha azt mondom, hozd ide, elrohan. Néha még hoz is valamit a szájában – a legritkább esetben azt, amit eldobtam. De az már semmiképpen sem működik, hogy oda is adja. Számára az a játék, hogy mikor lehajolnál, hogy elvedd, ő újra elszalad vele. Amíg még megvolt bennem az elszántság, hogy megtanítsam neki ezt az akkor még egyszerűnek tűnő játékot, nevelő célzattal, magam mutattam meg, hogyan kell visszahozni. Ő kétségkívül jól szórakozott, én meg már kurva jól tudtam apportírozni, amikor rájöttem, nem ez a mi utunk. A mi utunk az, hogy Mici nem hozza vissza. Ennyi.

Volt egy pont, amikor úgy döntöttem, nem kell neki annyi mindent tudnia, kihoztuk belőle a maximumot, de az élet mindig produkál új kihívásokat, melyeknek a saját érdekében (vagy az enyémben, ez nézőpont kérdése) meg kell felelnie. A szüleim házában – egyébként épp Mici miatt – felszerelt kisállat ajtó jelentette legutóbb a megugrandó, pontosabban átugrandó akadályt. Azt elkerülendő, hogy folyton nyitogatni kelljen neki az ajtót, vágattak anyámék egy mágnessel záródó apró csapóajtót, amin ki-be rohangálhat kedvére. Ez elméletben jól hangzik, azonban a köztudottan bátor Mici az új ajtónak csak a hangjától és a váratlan mozgásától ijedt meg. Így a felszerelést követő napok azzal teltek, hogy próbáltuk megmutatni neki, hogyan kell használni. Ha kiférnék rajta, át is másztam volna, hogy lássa. De mivel nem, az a lehetőség maradt, hogy amikor a kutya ki akart menni, valamelyikünk odament, kicsit meglökte a lengőajtót, ezzel illusztrálva annak működési elvét, majd végül – látva, hogy Mici éppoly tanácstalanul áll a lengést nézve, mint annak előtte – felemeltük a kisajtót, hogy nyugodtan kiléphessen rajta. Lényegében tehát annyi változott, hogy nem az egész ajtót nyitottuk ki, amikor Mici kerti látogatást kívánt tenni, hanem csak a kicsit. Egészen más érzés volt ezért felpattanni ültünkből. Az okítást persze nem adtuk fel ilyen hamar. Legalábbis apám nagyon kitartónak bizonyult, aki Cesar Millannak is megmagyarázná, mit csinál rosszul, és majd ő megmutatja, hogyan kell a kutyát motiválni. Mert ugye én csak odáig jutottam, hogy Micit akarata ellenére kétszer-háromszor átpasszíroztam az ajtón, mint krumplit a nyomón. Persze egyáltalán nem tetszett neki a módszer, hogy a fejével kell kilöknie a műanyagot, így ahogy közelítettem vele az kijárat felé, elfordult azzal, hogy jaj, én oda sem bírok nézni, és végül valami természetellenes testhelyzetet felvéve, farfekvéssel érkezett meg a teraszra.

Apám elképzelése, miszerint tegyünk le néhány falat almát az ajtó elé, és akkor majd bejön Mici, szintén nem hozott eredményt, hiszen, bár a kutyának tényleg jók az ösztönei, és valami rejtélyes okból rajong az almáért, röntgen szeme azért nincs, és a tejüvegen keresztül egyáltalán nem látja, ha bármit is leteszünk neki a padlóra. Pusztán annyit érzékel, hogy az egész család ott áll az ajtó túloldalán, és egymás szavába vágva hozzá beszél. Ő még mindig lelkes, mi kevésbé.

Ahogy teltek a napok egyre reményvesztettebben próbáltuk rávenni Őfelsége I. Mici királynőt, hogy a téli hónapok alatt ízlésesen megzsírosodott kis testét végre átvonszolja azon a nyomorult csapóajtón.

Végül ki tudja, hogyan, a láthatatlan almának, az erőszaknak, vagy a türelemvesztésnek (mármint a kutya részéről) köszönhetően, de Mici váratlanul, teljesen magától és a legnagyobb természetességgel kiment a számára fenntartott ajtón, amikor úgy hozta szüksége. Mikor ezt észrevettük, alig vártuk, hogy visszajöjjön, hogy tapsviharral, és okos kutya! felkiáltásokkal őt ünnepeljük. Visszatértekor döbbenten tapasztalta a nappaliban eluralkodott extázist, de látva lelkesedésünket, bizonytalanul csóvált. Csak azért nem rántotta meg a vállát, mondván nem tudom, mi bajuk, ezeknek a hülyéknek, mert fizikailag képtelen rá, de abban a farok csóválásban minden benne volt.

2017. 04. 06. 

MICOLÓGIA – Cukorból van

 2018.07.06. 21:19

mici_cukor.jpg

   A fenti kijelentéssel kivételesen nem az elfogult gazdi igyekszik nyomatékosítani kutyájának édességi mértékét. Meg aztán tudjuk, hogy Mici esetében ilyen jellegű bizonygatásokra nincs szükség. Igen, ez volt az elfogult gazdi hangja.

A cukorból vagy megállapítás kutyámnak az esőhöz fűződő nehezen definiálható viszonyára utal. Mondhatnám, hogy Mici nem kedveli, nem szíveli, fél tőle, utálja ezt a természeti jelenséget, de valójában érzései talán az undorhoz vannak a legközelebb. Elég csak néhány az ereszről tájékoztatás nélkül aláhulló esőcsepp, ami a fején landol, máris hisztérikus rítustáncba kezd, hogy lerázza magáról. Ha utunkba akad egy nyilván szörnyű veszélyeket rejtő pocsolya, megtorpan előtte és hosszasan azon lamentál, hogyan tudná úgy kikerülni, hogy biztosan ne érje nedvesség a többre érdemes tappancsokat. A nyirkos fű pedig egészen átalakítja a mozgáskultúráját: nem sétál rajta, nem fut, hanem szökdécsel, hogy a növényzet a lehető legkisebb felületen és a legrövidebb ideig érintkezzen a hasával.

Persze én sem gúnyolódtam kis finnyogásán ilyen nagy pofával, amikor az eső – ha egy rövid, ám ijesztő időre is, de – közénk állt.

Korábban már hosszasan fejtegettem a kutyaruhákkal kapcsolatos nézeteimet, miszerint, ha muszáj, hát muszáj. Márpedig esőben muszáj. De be kell vallanom, csak a szám járt. Mici ugyanis annyira ellenzi az esős sétálás előtti felöltözést (szerencsére csak a sajátját), hogy az utóbbi időben elsunnyogtam (mármint az övét).

És nem, nem szándékosan kínzom a kutyámat. Tényleg azt gondoltam, majd séta után, otthon megszárítkozunk. És védelmemre szóljon, ez az esetek túl nyomó többségében mindenféle különösebb konfliktus nélkül így is történt. Persze volt némi szájhúzás részéről, meg durcáskodás, de tudom, hogy ha esőkabátban kellett volna megtennie az utat, még nyűgösebb lett volna.

Azzal azonban nem számoltam, hogy az eső mértéke felülírja döntésem helyességét. Komoly viharban ugyanis nem állja meg a helyét az elméletem. Erre a legutóbbi eset a bizonyíték.

Esti sétánk időpontja történetesen egybeesett egy oltári nagy zuhéval. Én persze birtokában voltam az információnak, hogy várhatóan milyen körülmények fogadnak minket, ha leérünk. Nem úgy Mici. Ő lelkesen csóvált, mikor meglátta szép kék pórázát a kezemben, meg hogy átveszem a kutyasétáltató nadrágomat (újra leszögezném, én nem ellenzem a séta előtti felöltözést). Még a ravaszul a zsebembe rejtett összecsukható ernyő sem volt gyanús számára.

Peckesen szállt ki a liftből, ahogy leértünk a földszintre, és ugyanazzal a lendülettel indult az ajtó felé, ahol aztán szembesült az eső tényével, és egy „normális vagy??” grimasszal a pofáján megfordult, majd újra a lift felé vette az irányt.

Mici, muszáj lesz pisilned! – mondtam neki félhangosan, és csak reméltem, hogy nem jön szembe ismerős. Nagy nehezen kirángattam a satuféket szimuláló kutyát. Át a vizes (!) járdán, ki a vizes (!) fűre. Ahogy mondani szokás, ez nekem jobban fájt, mint neki. A tacskókeverék ekkor már sokkos állapotban volt, én meg magamban gyötrődtem, hogy talán hagyni kellett volna ezt az egész esti séta dolgot a fenébe, végül is szívesen takarítom fel reggel az összepiszkított konyhát.

A kétségbeesett Mici egy ideig mozdulatlanul állt a füvön a szakadó esőben, majd számba véve a lehetőségeket, egy gyors döntést követően bekotort a bokrok alá. Próbáltam világítani a telefonommal, hogy lássam, volt-e már eredménye a tortúrának, és felmehetünk-e végre, de csupán egy reszkető és értetlen kutyát találtam. Ekkor azt gondoltam, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a kellemes kiruccanást. Rángattam, és épp mikor elszavaltam volna a Kislányom, nem vagy cukorból örökzöldet, hirtelen nagyon könnyű lett a póráz. Az automata zsinór visszacsúszott a tokjába, és üresen lógott a hám a végén. Én rémült kiabálásba kezdtem: Mici, Mici! Válasz nyilván nem érkezett, a bokor sem zizzent, este tizenegy, közvilágítás nulla, és akkorra már én is ronggyá áztam.

Hosszú percekig szólongattam, próbáltam bebújni az ugyancsak tök vizes bokrok alá, de sehol nem volt a kutya. Az idegösszeomlás szélén végül úgy döntöttem, kicsit kitágítom a keresési horizontot, megkerültem a háztömböt, hátha. És ott megláttam a kapuban Micit. A csontig átázott kutya feltehetően abban a pillanatban a bejárat felé vette az irányt, hogy lecsúszott a hám a vizes kis testéről, csak éppen a sötétben és a nagy ijedtség közepette ez nekem fel sem tűnt. Így tehát nyilván percek óta ázott az ajtóban, és arra gondolt, ez a hülye majd csak abba hagyja az óbégatást, és az első kapuhoz fog jönni, ahol rendesen be szoktuk fejezni a sétánkat.

A lakásban persze már boldogan csóvált, miközben a lelkiismeret furdalástól elgyötört gazdi szárogatta egy törölközővel. Mikor Mici túl volt a poszt traumás stresszen is, valószínűleg összerakta, hogy erről az egészről én tehetek, és magára öltötte a ne is szólj hozzám pózt. Gyakorlatilag egész este a sértettség édesvizű tavában fürdőzött, és a büntetés alól csak a másnap reggeli verőfényes – bár aggodalommal várt – séta hatására oldozott fel.

2016. 06. 16.