mona_agi.jpg

   Egy igazi gazella volt a csaj. A szó minden jó és rossz értelmében. A sörénynyi hajával, a Bambi szemével, a zsiráf hosszúságú nyakával, és a lovakéhoz hasonló karcsú bokájával az ősállati vonzerőt reklámozta. Olyan példány, amelyet az evolúció azért hozott létre, hogy az anyatermészet csúfondárosan kiölthesse rám a nyelvét, és tömören annyit mondjon: nye-nye-nye-nye-nyeee-nyeee.

Abba, hogy mennyivel volt magasabb nálam, a nyugalmam megőrzése érdekében nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy épp szemmagasságban lehettem az övcsatjával. Pofátlanul még magas sarkút is húzott. Ez nem ér! És ez ismét egy olyan szituáció volt, amelyben nem segített, hogy orrhosszal vezetek. Egy szóval nagyon jól festett. Én meg még rajzolni sem tudok.

   Egy barátommal valami megbeszélésszerűség miatt találkoztunk vele. A nő persze – saját természetes élőhelyén, egy kultúrkocsma emeleti szintjén – halál nyugodt volt. A folyosón várva, amolyan Angelina Jolie-s combot villantó kisterpeszben és megelőlegezett győzedelmes mosollyal fogadott minket. Olyan szépen követte a vonalait a kötött pulóvere, mintha csak a Fürge ujjak címlapjáról ugrott volna le. Mesterien szerkesztett szépségű arca magabiztosságot sugárzott. Ilyenkor az a gondolat vigasztal, hogy azért jó csúnya lánynak lenni, mert könnyebben hiszik el rólad, hogy legalább okos vagy.  

   Szánalmasan bekullogtam utána a „nézzétek, milyen fontos vagyok”-ságot üzenő szobájába, valamivel diadalmasabban követett a társam, és elkezdtünk olyan részletekről egyeztetni, amelyeket jószerivel telefonon is megbeszélhettünk volna, de lássuk be, akkor nem mérhettük volna fel a külcsínbeli erőviszonyokat. Miközben szemrevételeztem az iroda-style öltözékét, azon tűnődtem, hogy a kenguru zsebes, kapucnis pulóverem mennyire volt jó választás. A szintén az alkalomhoz viselt piros tornacipőmről pedig igyekeztem megfeledkezni. A kíséretem sem öltözött ki, de ő férfi, és ez valahogy mindig felülír mindent.

Tárgyalópartnerünk egyértelműen csak hozzá intézte minden szavát. Én megpróbáltam szuggerálni a nőt, hátha véletlenül rám téved a tekintete. De nem. Bosszantóan jó helyezést érne el farkasszem játékban. Igyekeztem nagyon érdeklődőnek és elmélkedőnek tűnni, hátha így... Na, erre már odakapta a fejét, mert valami egészen elképesztő kifejezés jelenhetett meg az arcomon a gondolkodástól. Épp csak nem ütögettem a koponyámat, mint Micimackó: „Gondolj! Gondolj!”

   Akkorra már azt éreztem, hogy 2-3 centisre törpülve lóbálom a lábam a széken, és nagyon szomorú vagyok, hogy nem hoztam magammal a kifestőmet. Már azt sem tudtam, miről is beszélgettünk, és akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam a témát elterelni. (Igen, tudom. Zseniális vagyok. Ki az a hülye, aki elmegy egy konkrét ügyben tárgyalni, majd tök másról akar beszélgetni?! Fáj felidéznem.)

Szóval, annyira jelentéktelennek éreztem magam, hogy kerestem egy olyan terepet, ahol talán nyerhetek. Hogy hogyan jutottunk el a képzőművészetig, azon belül Gustav Klimtig, azt már nem tudom, de nagyon büszke vagyok magamra! Mire észbe kaptam, már arról győzködtem, milyen rossz érzés volt nekem, amikor egyszer csak mindenki elkezdte imádni Klimtet, és nem mondhattam nekik, hogy „Hé, én már sokkal régebb óta imádom, mint ti, szóval hagyjátok abba!”

Ő türelmesen hallgatott és a szemében némi értetlenség tükröződött. Nem voltam benne biztos, hogy Klimt neve csengett idegenül számára, vagy pusztán azon gondolkodik, hogy szemben a tornacipős csaj szívott-e valamit a találkozó előtt. Némi töprengés után úgy döntöttem, tuti a festő ismeretlensége zavarta meg. Ezen felbuzdulva, gondoltam, jöhet a végső csapás. „A magyar festők közül persze nehezen választok kedvencet, de az 1800-as évek második felében alkotó művészek nagy hatással vannak rám, és közülük is Székely Bertalant szeretem a legjobban” – mondtam nagy komolyan. De ahogy elhagyta a számat ez a mondat, már éreztem is, hogy mekkora baromságot csináltam. Míg az eredeti terv szerint őt akartam zavarba hozni, magamat sikerült. Ráadásul miközben elkezdtem utálni magam a kínos intermezzo miatt, őt sajnáltam meg. Arckifejezéséről még mindig nem tudtam, hogy azért zord, mert szembesítettem az általam remélt műveletlenségével, vagy csupán, hogy el kell viselnie egy frusztrált csaj ámokfutását. Hiúságból úgy döntöttem, csakis az első verzió lehet valós. Én azonban nem szeretem a konfliktusokat, és igyekeztem békésre simítani a diskurzust. Ennyit mondtam: „Persze Székelyt is csak azért szeretem, mert hasonlít Vincent Casselre!”

És ezzel a süketelésem egészen begyűrűzött. Hasonlít Vincent Casselre? Tényleg ezt bírtam mondani?! Láttam a nő szemében, hogy most már kifejezetten kíváncsi, mi bajom van. De ekkor – az eredetileg szövetségesemként érkező – barátom is elkezdett méregetni, majd megkérdezte, beszéljünk-e esetleg Jackson Pollock munkásságáról is, vagy visszatérhetnénk arra, ami miatt érkeztünk. Kicsit megszeppenve annyit motyogtam, hogy Jackson Pollockot nem szeretem, szóval visszatérhetünk arra a témára, amire az érdeklődés 2/3-os.

   A megbeszélés végülis nem fordult termőre, és bármennyire szépítem, ez nem a piros tornacipőmön múlt. Bár a hazafelé vezető úton meggyőztem magam, hogy tuti, mikor elmentünk, a nő előkapta az okos telefonját és ráguglizott Székely Bertalanra. Vagy Vincent Casselre. Vagy mindkettejükre. Persze ez nyilván egy túl alacsony lány túl nagy tévedése volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr265659432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása