Az éjszaka közepén arra az álomképre ébredtem, hogy egy színes tetoválás van a bal alkaromon. Pedig ez nem igaz. Fekete, és a jobb csuklómon van. De kezdjük az elején.

A nagypapám egyik kedvenc vicce, amit régen rengeteget mesélt egy rendszerváltás előtti futóversenyről szól. De régen hallottam! Meg is kérem, mesélje el a hétvégén. Hallod Papa? Készülj! :)

Tehát így szól (rémes vicc mesélő vagyok, remélem írásban jobban megy):

A szovjet és az amerikai futó versenyeznek. A vetélkedőt az amerikai nyeri, így le is hozzák az amerikai újságok, hogy nyert a mi emberünk. Ezzel szemben a szovjet lap így fogalmaz: Második helyezést ért el a Szovjetunió, míg Amerika csupán az utolsó előtti lett.

A lényeg tehát, hogy nem minden az, aminek látszik, hanem aminek magyarázzuk. De mi van akkor, ha nincs alkalmunk a magyarázkodásra? Ha egy pillanat adatik az ítéletre és a ítéltetésre? Ha csupán egy mozdulattal, egy tekintettel vagy csak egy elmebeteg táskával tudunk és/vagy akarunk üzenni?

Van, hogy egy-két másodpercnél tovább nézünk valakinek a szemébe (köznyelvien: szemezünk), és azzal megpecsételődik a sorsunk. Van, hogy kettőnél több mappával a kezünkben sétálunk végig a folyosón egyik irodából a másikba, és a főnökünket ennek láttán önti el az a boldog tudat, hogy jó helyre folyik a pénze, amit a fizetésünknek hívunk. És igen, van, hogy a tetoválásunk röviden, lényegre törően mondja el, amit mi nem akarunk hosszasan fejtegetni. És talán – ha a külső szemlélő nem is tudja, mit jelent az a kép, betű vagy szám – már pusztán a meglétével is képvisel valamit. Hogy is van?! Egy kép többet mond ezer szónál…

Mindenkori kiegészítőink alakítják a megjelenésünk összhatását. Egy szoknya ugyanolyan eséllyel lehet divatos, vagy éppenséggel megatron ciki. A lényeg, hogy hogyan viseljük. És tulajdonképpen minden attól nyeri el valódi jelentését, ahogyan viseljük.

Mielőtt a saját kiegészítőmről írnék, egy percre visszatérek Cannes-ba, és egyáltalán a fesztiválokon való megjelenésre. Egy magunkkal hozott anyuka hasonló funkciót lát el, mint egy jól kiválasztott táska. Tudom, tudom… hogy merészelem összehasonlítani?! Ahogy én is, mások is pontosan tudják, hogy a családot holmi kiegészítőkkel egy lapon említeni minimum ízléstelen. Így tehát, nem az én, és nem a te családodról van szó! Sőt, nem is például Charlize Theron-éról. Sokkal inkább arról a termékről, ami egy vörös szőnyeges bevonuláson virít, hívják azt Charlize Theron-nak, vagy éppen Joaquin Phoenix-nek.

Ha PET palackból készült ruhában érkezik egy híresség, tudjuk, hogy Földünk védelmére akar buzdítani, ha az anyukájával érkezik, akkor a családcentrikusságát hangsúlyozza. (Persze, ha egy színész a mamáját mutogatja a díjátadóra érkezve, nem kerülheti el, hogy ezt követően a bulvárlapok esetleges másságáról cikkezzenek.)

A kiskutya egy másik műfaj. Azt táskához, kalaphoz választják. Tehát fontos a színe és a mérete. Mondjuk, azon mindig elgondolkodom, hogy az apró kutyák a legharciasabbak, mégis az estélyeken való részvételt bizonyító fotókon egészen nyugodtan ücsörögnek a gazdi kezében. Lehet, hogy még le is szedálják őket?! Ki tudja.

Hasonló hatást válthat ki egy magunkkal rángatott gyerek. A kiskorú hatalmas szemeket mereszt a roppant kamerákra, nem győzi forgatni a fejét a hírességek láttán, és ettől aztán olyan állati cuki lesz a vele érkező sztár, hogy ihaj.

A cipő már kényesebb téma, mert általában azt is „mutiba” kapják a márkát reklámozó hírességek. Nem véletlen, hogy egy-egy közeli képen még az is látszik, hogy nem pontos a méret, vagy a bokán kidagadó erek azt üvöltik: VEDD MÁR LE! Amit nyilván meg is tesz szegény színésznő, amint elfoglalta a helyét a nézőtéren, vagy az asztalánál.

Szóval a tetoválás. Talán ez az a hajszál vékony kis határvonal, ami elválasztja a szánalmas hülyét a trendi őrülttől. (Persze, ezt lehet, hogy csak a hozzám hasonló szánalmas hülyék gondolják.)

Hol van az a pont, amire még azt mondod, hogy nagyon tetszik, és hol következik az, amitől hideglelést kapsz? A határaink feszegetése nem csak arra jó, hogy választ kapjunk arra, hol is vannak ezek a határok, hanem – észrevétlenül – arra is, hogy kiszélesítsük ezeket a határokat.

Mások véleményéből alkotni magunkról egy saját véleményt mindig könnyebb, mint magunkat állítani egy olyan próba elé, amit, ha kiállunk, büszkék lehetünk; ha nem, akkor tudjuk, hogy min kell még dolgozni. Nem állítom, hogy az én tetoválásom bármilyen megfogalmazásban is büszkébbé tesz, de az biztos, hogy felfoghatom egy bátorság próbának. Amolyan mini bátorságpróbának. De a lényeg, hogy kijelenthetem: kiálltam!

És most jön a miért pont ez kérdéskör. Vannak dolgok, amiket szem előtt kell tartanom, különben folyton elfelejtem. Hogy legyek Bizakodó, legyek Bátor, legyek Boldog. És persze, hogy igyekezzek hangsúlyosabban részt venni a saját életemben (Be!)

Tudom, hogy a miért ez kérdést sokszor kell majd megválaszolnom, de lehet, hogy leegyszerűsítem azzal a válasszal, hogy olvasd el a blogomban. Vaaaagy a blog-bejegyzésem linkjét tetováltatom rögtön a másik karomra. Megfontolandó… :)

A lényeg annyi volt, hogy nyomot hagyjak. Hogy lepecsételtessem magam, mint egy darab husit, aminek a szavatosságáról, a megbízhatóságáról, a tisztaságáról biztosít a kerek kis tintafolt.

És igen, ijesztően bizsergető, hogy végleges, de annyi kis nyom van a bőrömön, ami dokumentálja az életem egyes eseményeit, hogy ez csak egy a sok közül. És az egyetlen, aminek a létrejöttéről közvetlenül én döntöttem.

Ránézek a térdemre, meg a könyökömre, ahol 4-6 centis varrat nyomok vannak, azok egy be nem kötött biztonsági övre emlékeztetnek. De leginkább arra, hogy túléltem. Ha a bal kézfejemre nézek, akkor egy amorf kis heget látok, amelyet a bátyám okozott egy koktél kanál segítségével. Más szóval nagyon régen orvososat játszottunk. Ebből is látszik, voltam én gyerek. (Megjegyzem az orvosos volt a leghülyébb játék, amit valaha is játszottunk. Ha én voltam a beteg, akkor annak mindig sírás lett a vége, ha ő, akkor unalmában elaludt a betegágyon, én meg hiába lökdöstem, hogy keljen fel, elrontja a mókát.)

A vádlimon van egy halvány pirosas folt, amit a kamasz koromban unásig hordott bakancs széle okozott, mert rövidebb zoknit húztam, mint a lábbeli szára. Ez is egy olyan jel, ami pusztán a hülyeségemről árulkodik.

Talán a tetoválás is a hülyeségemet bizonyítja, de egy dolog biztos, ezt tényleg én akartam.

Gusztálva évről évre a Cannes-i fesztiválon felsorakozó művészeket, és a magukat tévesen művésznek tekintő hírességeket csillogó ruháikban, egyfajta boldog bosszankodás és nyugtalanító kielégülés fog el. De lehet, hogy csak engem. Most jön az a rész, hogy megvédem magam.

Nézzük meg például Naomi Watts idei estélyiét:

Az első dolog, ami az eszünkbe jut egy ilyen kép láttán, hogy bárcsak ilyen magas, szép, kifejező tekintetű, bájos arcú, karcsú derekú, pisze orrú, satöbbi lennék. (Mindenki helyettesítse be a maga által vágyott tulajdonságot. Többet is lehet választani. Magam sem tettem másként.)

Amikor túl vagyunk az irigykedésen, rögtön a ruhára irányíthatjuk figyelmünket.

Kezdjük a nyugtalanító kielégüléssel: „Ez a ruha olyan, mintha ráöntötték volna!” (Mert ugye a gyönyörködésbe becsúszik némi harag is, hogy ránk miért nem önt ilyen ruhát senki?!)

Ezt követi a boldog bosszankodás: „Nézd már, hogy be van fűzve, tuti nem kap levegőt.” És ezzel gyarló kis örömünk ki is van pipálva, nevezetesen: legalább neki is szar.

Jöjjön az a ruha, amelynek az idei felhozatalból adnám a pálmát. Annyi fájó van a látványban, hogy el kell ismerni, nem kellett kényelmetlen szűkre varrni a ruhát, mert bosszantóan csinos a színésznő:

Bingbing Fan

És persze vannak, akik bármiben megjelenhetnek, elnézzük nekik:

Bill Muray

A fenti kategóriába tartozik Tilda Swinton is. Egyszerűen zseniális az arca! Bármit lehet belőle csinálni a megfelelő sminkkel, és neki valahogy mindig sikerül a legrosszabbat összehozni. Az utóbbi időben olyan színűre festi a haját, mint a bőre színe, most ráadásul a ruháját is ehhez választotta. Azt nem értem, hogy miért nem kérték még fel egyetlen Alkonyat filmhez sem?!

És persze minden évben van egy celeb, aki a stylistra hallgat a józan esze helyett. Ezt a díjat én most Asia Argentonak adnám. Gyakorlatilag úgy néz ki, mintha egy kobra lenyelte volna. Már elkezdte megemészteni, de a feje még nem fért be:

Nem is tudom, hogy nálam a boldogság vagy a bosszankodás érzését kelti-e, hogy tudom, a ruha csak kívülről makulátlan. Aki nem varr, nem szab, nem szerkeszt és nem tervez ruhát, biztos nem is foglalkozik a következő problémával. A nagy divatcégek által készített egyedi tervezésű ruhák olyan méretben készülnek, ami könnyen igazítható a kifutón billegő modellre, majd később az ebben magát fotóztató színésznőre is. Magyarán, ha látom valamely hírességet egy az alakját tökéletesen követő ruhadarabban, akkor belső szemeimmel már látom is a szűkítés vagy a betoldás láthatatlan jeleit. Látom, ahogy a formázók mentén belül dupla, tripla varrások gondoskodnak a pontosabb méretről; látom, hogy az aljából jó 15 centit felhajtottak, mert korábban egy ijesztően magas lány mutogatta magán a művet egy divatbemutatón; látom, hogy a derékon szépen fekvő redőkből jó párat kiengedtek, mivel a már korábban emlegetett és továbbra is ijesztő lánynak a csípője is keskenyebb volt.

Az alábbi kép egy szélsőséges példa arra, hogy ezeket a ruhákat is emberek készítik. Hogy lehet ilyen feltűnő egy cipzár?!

Heidi Klum

Persze ne gondolja senki, hogy az említett trükköket látom, hiszen ezek a ruhák így is tökéletes alkotások, meg aztán nincs is röntgen szemem. Csak tudok róla és bosszant. Woody Allen a Fogd a pénzt és fuss! című filmjében a börtönből való szökése alkalmával az őröktől nem csupán egyenruhájukat, még alsóneműjüket is lenyúlta, hogy azokban kisurranhasson, mondván a precíz munka híve. Ez volt az egyetlen poén a filmben, amit nem voltam hajlandó megérteni. Talán, mert én is a precíz munka híve vagyok?! Biztos más is öltözött már fel reggel úgy (ez elsősorban a lányoknak szól, de nem vagyok kirekesztő, férfiak is magukra vehetik), hogy jobban érezte magát, ha a zokni színe harmonizált a felsőével, miközben tudta, hogy a csizmán kívül senki nem szerezne tudomást a vétségről.

Nem csak kívülről, hanem belülről is harmonikusnak kell lenni. És Kedves olvasó, ha azt hiszed, most jön, hogy a szépség belülről fakad, és a lelked legyen gyönyörű, meg más hasonló magát filozófiának hazudó közhely, akkor nagyon tévedsz. Én most – ahogy a blogomban mindig ígérem – csak és kizárólag a ruhák szín és fonák oldalával foglalkozom. És hogy ezt jellemzően filmes példákon keresztül teszem, azért nem fogok újfent pirulni, mert akkor minden bejegyzésem szánalmas bocsánatkérések sorozata lenne.

A lényeg tehát, semmi (vagy majdnem semmi) ne akarjon másmilyennek látszani, mint ami, mert akkor számolnia kell azzal, hogy talán nem bocsátunk meg, de legalábbis nem hagyjuk szó nélkül. Utálom a hajópadló színűre fújt linóleumot, az édesítőszeres kólát és az a rohadt műfenyő is legyen rózsaszín, és viselje méltósággal műségét!

Az öltözékek szempontjából ez nehezen eszközölhető. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki néhány rojttal próbálja palástolni felszedett pluszkilóit, akkor megértéssel viszonyulunk hozzá (ha jó kedvünkben talál), és nem ordítjuk rá, hogy CSALÓ!

Itt például egy apró csúsztatásról van szó. Van rá egy tábla tibim, hogy ez a dekoltázs eredetileg mélyebb volt. De sebaj.

Az egészben az a fura, hogy – a linóleummal és társaival ellentétben – jól esnek az ilyen kis hazugságok. Talán, mert miattunk hazudnak. Nekünk akarnak tetszeni, velünk akarnak szépséget, fiatalságot a díjátadókon; szerelmet, drámát a vásznon elhitetni. És mi hálásak vagyunk. Egyfajta cinkos arckifejezéssel visszaüzenünk, hogy tudjuk, hogy játék, de belemegyünk.

Az Oscar díjkiosztó vagy a Cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén lépkedő hírességnek elhisszük, hogy azért vett fel bolerót, mert azzal csak még szebb a ruhája, és nem azért, mert így takargatná hájas felkarját; azért vett kalapot, mert anélkül mit sem érne a kosztüm, amit visel, és nem azért mert a fodrász délelőtt sikeresen elégette a haját.

Jane Fonda egy furcsa példa. Ő ugyanis megőrizve alakját nem kell, hogy bármit is rejtegessen. Bőrére viszont nagy valószínűséggel nem büszke, ezért is öltözött jégtáncos ruhába.

A jégkorcsolya versenyekben az átlátszó, vagy testszínű ruha-részeket utálom a legjobban, mert bár az a céljuk, hogy úgy tűnjenek, mintha ott sem lennének, mégis ezek ordítanak a leghangosabban. Mint a szilikon melltartópánt. Brrrüüü…

Szóval ez a karra húzott nejlonharisnya a korosodó színésznőn is rémes!

A fenti ismét egy jégkorcsolyás ruha. Ne akarjon bőrnek tűnni, ami nem bőr! És mindezt a mell magasságában… Még szerencse, hogy nem festettek mellbimbót a taszító kis anyagra.

És ahogy elhisszük kedvenceink hazugságait a fesztiválokon, úgy a vásznon is. Azt akarjuk hinni, hogy a filmekben elcsattanó csókok elsőre, szenvedélyből születnek, és nem hosszas próba, többszöri felvétel, némi üvöltözés és mentolos cukorka segítségével; és persze egy elhangzó poénon is spontán nevetnek a színészek, és nem azért mert bármikor képesek sírni és nevetni, ha elhangzik a rendező szájából: Tessék!

Ezek a kedves hazugságok engedik, hogy elvesszünk egy filmben, hogy megértsünk egy konfliktust, és ezek hatására próbára tegyük saját érzéseinket. Egyszerűen követeljük a hazugságaikat!

Mindamellett tudjuk, ha a valóságban lennénk részesei a filmekben látható szituációknak, akkor vagy elröhögnénk magunkat csók közbe, vagy értetlenül állnánk a hisztériázó mellett, akinek a fájdalma olyan valósnak tűnt még a vásznon.

Ennek tükrében jöjjön a TOP 3 csaló filmes szerelmi jelenetem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a valóságban ezek bizonyosan vinnyogó röhögésbe torkolnának. Ja, és persze nem a tovább jutás sorrendjében írom. (A tévés vetélkedők korában ezt muszáj volt hozzátennem.)

Tehát amire vágyom, de nem tudnék mit kezdeni vele a mindennapokban:

1. Azt szeretném, hogy valaki úgy csókoljon meg, mint Edward Norton Naomi Watts-ot a Színes fátyolban. (1:29-nél)

2. Valaki úgy mondja nekem, hogy Édes szerelmem, mint ahogy Christopher Plummer mondta Julie Andrewsnak A muzsika hangjában. (2:05-nél)

3. Valaki úgy nézzen rám, mint Omar Sharif Barbra Streisandra a Funny Girl-ben, mikor az belép a hajókabinba (ja, és persze Mécs Károly hangján mondja ki a nevemet!) (1:25-nél)

Visszatérve az öltözékekre. Annyira szeretném, ha lenne egy olyan ruhám, mint a lenti, és így állna rajtam. Miközben tudom, hogy állati hülyén festenék benne a 4-es 6-oson.

Paz Vega

Ha én tömegközlekedem, akkor abból egyenesen következik, hogy esni fog. Boldog tudattal megállapítottam ma is, hogy csalhatatlan vagyok.

Az autóm vizsgázik (remélem, átmegy, mert a deriválást tegnap nem gyakoroltuk eleget), így én ma gyalog kakukk lettem. Ha az ember ritkán veszi igénybe a közösségi járműveket, akkor az első fél óra amolyan vidámpark-hangulat. Persze ez az első komolyabb fékezésnél – mikor az utasok dominó módjára dőlnek el – el is múlik.

Mikor indultam még hétágra sütött, aminek hétágra kellett sütnie, de mikor újra aszfaltot ért a lábam, elkezdett esni. Tudom, tudom: „Hülye gyerek, mér’ nincs ernyőd?” Ó, hát van én nekem. Tuti helyen, a kocsi csomagtartójában. Most is teljes biztonságban tudhatom – a kocsi egy telepen áll, és már biztos izgul, hogy minden kérdésre tudja-e majd a választ.

Szóval esett az eső, és ahogy Malacka mondja: „és a víz-víz-víz csak jött-jött-jött”.

Mire a Stadionokhoz értem, túl voltam egy kisebb szabású vizes póló versenyen. Azért kisebb, mert a zsűrit képező járókelők több figyelmet szenteltek az esernyőik nyitogatásának, vagy a tető alá rohangálásnak, mint az én adottságaimnak. Ráadásul egyedüli versenyzőként megnyerni egy ilyen komoly felkészülést és jelentős tudást igénylő megmérettetést, nem valami nagy dolog. Gondolkoztam, hogy megkérek valakit, hadd álljak be az ernyője alá. Aztán az antiszociálisabb énem nem engedte, hogy megszólítsak ezzel valakit, de az ötlet eredményeként eszembe jutott Rihanna Umbrella című száma, ami attól kezdve nem ment ki a fejemből, és mint egy végtelenített szalag, futott körbe és körbe. Hogy irodalmian szóljak, kurva idegesítő volt. És most, hogy ezt leírtam, kezdődik elölről. Süti.

Kicsavartam a vizet a pulóveremből a mozgólépcső mellett, visszaszálltam a metróra, és elmentem a Blahára, hogy az ott nemrégiben nyílt bevásárló központban vegyek egy felsőt a megfázás elkerülése végett. Itt persze jöhet a jogos kérdés: „Hülye gyerek, mér’ nem vettél ernyőt is?” De hát mondom, hogy van ernyőm!! Áá…Mindegy.

A sztori lényege persze, hogy vettem egy felsőt. Méghozzá olyat, amely elgondolkodtatott. Igen, ilyen ruhadarab is van.

Bosszankodtam, mert amúgy is hetekbe telik, míg döntök egy ruha megvételéről, ráadásul muszájból venni valamit, olyan lehangoló. De senki ne keseredjen el. Szerencsével jártam! Igyekeztem arra a zen bölcsességre koncentrálni, miszerint semmilyen eseményt sem lehet kapásból rossznak, vagy éppen jónak értékelni. Eláztam – ez rossz. De ha nem áztam volna el, akkor nem veszek meg egy olyan felsőt, amit máskülönben le sem vettem volna az üzlet polcáról – ez jó.

Hosszú tanakodás után egy matróz csíkos, hosszú ujjú darabot választottam. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól mutatott felvéve, pedig a fogason tényleg olyan kis szánalmasan unatkozott.

Gyorsan fizettem, és kértem az eladót, hogy vágja is le az árcímkét, mert rögtön felvenném. Küldött egy megsemmisítő pillantást, amiből tisztán kiolvasható volt, hogy azt gondolja „a kiscsaj ma kapott zsebpénzt a szüleitől, gyorsan elkölti, és nem bírja kivárni, hogy hazaérjen vele, máris felveszi a cuccot”. Ezek után bátortalanul hozzátettem, hogy teljesen eláztam, de őt ez hozzávetőlegesen, kábé, egyáltalán nem érdekelte. Elnézett a fejem fölött (lássuk be, nem nehéz), és közben kiszedte azt a mágneses szart, amit a ruhákra nyomnak. Amúgy ezeket a lopásgátlókat hatóságilag tiltanám be! Vagy úgy rakják rá a ruhára, hogy véletlenül se tudd felpróbálni, amiért pénzt készülsz kiadni, vagy – és ez a súlyosabb – kilyukasztják vele az anyagot! Állítják, hogy nem, de persze igen. Mindegy.

Visszatérve a mai szerzeményemre, a kulcsszó: matróz csíkos.

Talán emlékeztek, már tavaly nyáron megpróbáltak bekerülni a nyári ruhatárunkba a tengerész hangulatú ruhák, de akkor érdeklődés hiányában elmaradt a robbanásszerű divatba jövetelük. Idén újfent próbálkoznak. Nálam mostantól nyitott kapukat döngetnek. Jöhetnek a vasmacskák, a kék csíkok, és….nem bánom, a matrózok is.

A barátságos csíkos póló azon kevés nyolcvanas évekbeli ruhadarab közé tartozik, ami vállalható. Amikor néhány éve elkezdtek visszaszivárogni a ruhaüzletekbe a nagy válltömések, a még nagyobb bizsuk és a derék szoknyák, egy kicsit megszeppentem. Most, hogy a kilencvenes évek ruhái törnek maguknak utat, egészen kétségbe vagyok esve.

Itt vannak a neon színű, gumis, dekoltázstól combig érő ízléstelen kis dresszek! Sosem gondoltam, hogy ezt még egyszer el kell szenvednünk. És ami még szomorúbb, hogy amikor már megfeledkezünk róluk, újra visszatérnek majd, mint a Terminátor.

Biztos mindenki emlékszik a szűk biciklis nadrágokra, a lambada szoknyákra és a banán csatra. Kis idő és ismét köszönthetjük őket. Nem mondom, nekem is volt lambada szoknyám, de van mentségem: óvodás voltam.

Mivel a visszatérő évtizedek ilyen szépen időrendben követik egymást, nem kell sokáig várnunk a kilencvenes évek második felének romantik-rocker korszakára sem.

Azt hiszem, erről is őrzünk emlékeket. Bakancs; bakancs zokni (szigorúan fehér, és kilóg a bakancsból). Ehhez századelőt idéző apróvirágos ruha (lehetőleg mell alatt szabott, és nagyon bő) felül kigombolva. Alá egy színben hozzá passzoló spagetti pántos felső, ami úgy néz ki, mintha véletlenül állna összevissza, csúszna le a pántja és tűnne el az a ruha alatt, majd a fizika törvényeinek ellentmondva valahonnan újra előkerülne. Persze a nemtörődöm hatásért órákat álltunk a tükör előtt. Mindezt megfejeltük egy vékony bőrnyaklánccal, amin egy betű lógott (a saját nevünk kezdő betűje, vagy ha nagyon menők voltunk, akkor a szerelmünké). Mindehhez szinte elengedhetetlen volt a horgolt csipke kardigán.

Nemtől függetlenül mindenki kertészfarmerban küldte. Az igazán vagányak a tetejét lehajtották. Sőt kockás inget kötöttek a derekukra.

A farmer persze szinte minden divathullám alap darabja, csak éppen a fazonja változik. A XX. század utolsó évtizedében a lányok jó magasra húzták, és fekete (néha szegecselt) bőr övvel szorították el derekukon. Az apró felső pontosan addig ért, hogy 2-3 centit szabadon hagyjon a farmer teteje és a top alja között.

Persze jó dolog volt tizenhatnak lenni, de én ezeket a göncöket NEM AKAROM!

Nagyon úgy fest, hogy mostantól garbót hordok majd farmer nadrággal, így tiltakozva a divat ötlettelensége ellen.

Amikor egy film kapcsán osztom az észt ruhákról, akkor általában úgy kezdem, hogy közlöm, a filmet nem véleményezem – tekintve, hogy nem emiatt gyűltünk ma össze –, kizárólag a jelmezekre összpontosítok. Na, ez most Az éhezők viadala esetében nem is fog nagy nehézséget okozni.

A média mindenre kiterjedő hatalma finoman szólva is lerágott csont. Halál élő adásban? Szerelem egy realityben? Mindezt sajnos már láttuk. (Csak csendben ajánlom mindenki figyelmébe a Hálózat című filmet, ami 1976-ban már megmondta a tutit.)

Az éhezők viadalának egyetlen pozitívuma, hogy harmonikus. Az alapötlet, a megvalósítás és a jelmezek egyaránt gyengék. És ezzel el is érkeztünk a ruhákhoz. Amire már mindannyian oly nagyon vártuk. (Főleg, mert szokás szerint elmondtam, hogy nem a filmet fogom méltatni, és szokás szerint nem álltam a szavam.)

A film elején még lelkes voltam. Ismerve a sztorit nagy vonalakban, első pillantásra kreatív megoldásnak tűnt, hogy a szereplőket 30-as, 40-es évekbeli ruhákba bújtatták. A 12. körzetet, mint csóró bányász falut láthatjuk. Megismerjük a szereplőket, majd fokozatosan eljutunk az aratásnak nevezett részhez, amelyben a játékhoz választják ki a delikvenseket.

A sok kétségbeesett embert úgy terelgetik, mint a Holokauszt áldozatait. Annyira be akar vonni minket a rendező a sztoriba, hogy néhány kézi kamerás jelenetet is elejt (ha jól vettem észre). Na, ettől aztán még egyértelműbb, hogy a II. világháború szörnyűségeihez hasonló jelenséget akarnak ábrázolni.

A film tizedik percére nekem ez már túl direkt volt. De készséggel elismerem, ez valószínűleg csak akkor tűnik fel a nézőnek, ha kifejezetten a jelmezre koncentrál. Én elkövettem azt a hibát, hogy így tettem.

Az alkotók gondosan ügyeltek arra, hogy a nők haja – életkortól függően persze – befonva, vagy becsavarva legyen, a letűnt kort megidézve. A férfi frizura szintén a 30-as éveket koppintotta brillantinos csillogásával.

A kislányok apró csipke gallért és formaruhát kaptak. Egy-két klasszikus fehér térd zokni is felbukkant a filmben. Ez a tudatosság a férfiak öltözékének kiválasztásán is látszott. A II. világháború korára jellemző sálgalléros ingekbe bújtatták őket, és egyszerű szövetnadrágot kaptak. Sőt, Woody Harrelson első jelenetében a szétcsúszott, zilált ruházatának részeként egy legombolódott gallért is üdvözölhetünk.

A készítők szándékát lehet szeretni, lehet utálni, de nem kérdés, hogy párhuzamot akartak vonni a náci rémtettek és a filmben bemutatott, fiktív, a szegényeket sakkban tartó játék között. Ez egyfelől meg is állja a helyét. Látva, hogy tehetetlen emberek tömegét alázzák meg fegyveresek, valószínűleg sokan ugyanarra asszociálunk. Azonban a megvalósítás problémája kettős.

Először is a jelmeztervező nem volt következetes. Leszámítva azt a néhány percet, ami a kiválasztásról szólt, a nehézsorsú főszereplők épp úgy öltöztek, mint napjainkban a körút járókelői. Ez így volt a legelső vadász jelenetben, a verseny alakulásáért izguló tömeget mutató pillanatokban, és konkrétan a viadal idején is.

A másik gond, ami legalább ilyen súlyú, hogy az eltérő anyagi háttérrel rendelkezők közötti különbséget kizárólag azzal próbálják ábrázolni, hogy minden gazdag tag olyan színes, mintha Óz birodalmából szabadult volna. A 30-as, 40-es évek kosztümjei fagyi színekben pompáznak, a smink alatt gyakorlatilag mindenki felismerhetetlenné válik (bár így legalább később letagadhatja Elizabeth Banks, hogy köze volt a filmhez). Az eltúlzott díszítések, az ostobábbnál ostobább, giccsesebbnél giccsesebb szabásvonalak csak tovább rontják a helyzetet. Az arcszőrzet variációit nem is venném sorra, mert arra végképp nincs mentségük.

És még mindig nem lankad a jelmezesek lelkesedése. A versenyzők bevonulásához és edzéséhez egy vállalhatatlanul túlzó sport szettet állítottak össze. Mintha a szuperhősök ruháját keverték volna össze a műkorcsolyázókéval. Rendkívül finom és ízléses darabok születtek.

A személyes kedvencem pedig a rend őreinek toalettje volt. A fehér melegítő ruhához kaptak egy csinos gumicsizmát, valamint egy hegesztő szemüveggel kiegészített munkavédelmi sisakot.

Körülbelül az ilyen látványra mondjuk nemes egyszerűséggel, hogy ciki. Ahogy azon nevettünk, hogy az NDK sci-fiben egy kávéfőző repkedett az űrben, úgy fogunk nevetni 20 év múlva Az éhezők viadala béli kacorkirály bajszokon, és a Palacsintás király című mesejátékba illő kosztümökön.

A Fem 3 műsorára tűzte a viszonylag friss Pan Am című amerikai sorozatot. Ez nem reklám. Inkább temetni jöttem, mint dicsérni (de én tényleg). A sztori befogadása végtelenül egyszerű, annál már csak a karakterek megfejtése tűnik kisebb feladatnak. Akkor mi a toszért nézed? Hallom, ahogy olvasva, ezt kérdezitek. Nincs mentségem. Azaz egy van. Bármilyen meglepő, a kosztümök miatt.

Mondhatnám, hogy a csini stewardess-ekért a fiúknak is érdemes belekukkantani, de tényleg megkímélném őket a bárgyú történettől. És ha már itt tartunk, a lányokat is (nehogy már diszkrimináljak). Tehát – ahogy mondani szokták – most, hogy elüldöztük az igényes filmekre vágyókat, végre beszélhetünk a ruhákról.

A mai bejegyzést az 50-es 60-as éveknek szánom. Most persze felhördülhettek, hogy hiszen a két évtized divatja között feltűnő a különbség, de ha a 30-as, illetve a 70-es évek ruháit is hozzá vesszük, akkor a két középső évtized hasonló értékeket képvisel. (Az ötvenes évek egy réteg kultúrája, amit ma már a „Pin up” lányos képek képviselnek, annyira hangsúlyos, hogy egy más alkalommal szánék rá egy bejegyzést.)

A második világháború után fokozatosan a női sziluett kihangsúlyozása vált fontossá. Az akkor divatos kis kosztümök, illetve az egymáshoz passzoló kardigánok és térdszoknyák egyre pontosabban követték az alakot. Egyre több formázó varrással, tökéletesen végig simultak a ruhák pontosan ott ahol kellett. Vegyük hozzá, hogy elasztikus anyagok még nemigen voltak, így ami tökéletesen feszült a csípőn, abban bajos volt leülni. Persze ilyen gyönyörű ruhákban az ember szívesen ácsorogna is. Az újra népszerűvé vált fűző, bár segítette az alakformálást, nem ígért túl sok kellemes percet viselőjének.

A kérdés tehát adott: viselhető vagy szép?

Ha a korabeli amerikai filmeket nézzük, akkor egyértelmű, ők a szépet választották.  (Persze nem tudjuk, hányszor állították le a forgatást ruharepedésre hivatkozva.)

Azonban, ha megnézünk néhány korabeli magyar filmet, vagy előkeresünk néhány fotót a szekrényből, amelyen nagymamáink feszítenek, rögtön kiderül, az egész napi meló után mégis, ki a fene akarná belepréselni magát a csodás kényszerzubbonyokba, hogy még vidáman elugorjon a boltba tejért?!

Ezek a ruhák voltak a legelőnytelenebbek. A korra jellemző szabásvonalak csak abban az esetben karcsúsítanak, ha azok pontosan követik a befűzött test vonalát, azonban ha ragaszkodunk a divatos szabáshoz, de mégis némi bővítéssel áldozunk a viselhetőség oltárán, akkor csak amorf, sálgalléros, elnagyolt ceruza szoknyás kosztümöket kapunk.

Nos, visszatérnék a korábban említett Pan Am sorozathoz. A tévét lenémítva is élvezném a műsort. Már az gyönyörű, amikor négy egyenruha egymás mellett billegve halad a reptéren, és formás tulajdonosaik a könyék hajlatukban hordják a légitársaságot hirdető kék utazótáskáikat. Szerencsére a hölgyek, minden városban legalább egy napot eltöltenek, így újabb és újabb szerelésekben gyönyörködhetünk.

Christina Ricci a felismerhetetlenségig karcsúsította magát, és nagyon jól fest a testhez simuló ruhákban, ahogy egyébként a többiek is. Mindez nem véletlen, hiszen a sorozat elején felhívják a nézők figyelmét arra, hogy abban az időben a légi kísérőket a külsejük alapján választották. Ezenkívül, annak a – szexista – elvárásnak kellett megfelelniük, hogy hajadonok és nem töltötték be 32. életévüket. Nos, ha a külsőt leszámítjuk, az utóbbi két kritériumnak megfelelve lehetnék légi kísérő 1955-ben a Pan Am-nél. Mindig éreztem, hogy valami fontos dologra vagyok hivatva.

Nem feltételezem persze, hogy ebben a két évtizedben mindenki úgy öltözött az Egyesült Államokban, mint az akkor készült filmekben, vagy a most gyártott, a kort megidézni vágyó tévésorozatokban. A Pan Am-ben is vannak túlkapások. Túl sok a szín, túl tökéletes a toalett. De mégis jó nézni. (Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy a sorozat készítői valószínűleg a jelmezekre költötték a legtöbbet, ugyanis néhány, a levegőben haladó repülőgépet mutató vágóképen kívül a sztori egy berendezett gép belsőben és néhány stúdió városban bonyolódik.)

Gyakorlatilag a hatvanas évek közepéig a divatban megmaradnak a klasszikus formák, aztán ismerjük a sztorit: jönnek a hippik és elégetik a melltartókat. De ez egy másik mese.

Ha már sorozatoknál tartunk, a Mad Men viszi továbbra is a pálmát. Nemcsak hogy csodaszépek a jelmezek, de az esztétikumon túl arra is ügyeltek, hogy – bár a kor sajátosságainak megfelelően, de – a különböző karakterek különböző ruhákat kapjanak. Erről már korábban bővebben írtam, így ha nem bánjátok egy nagy lájkon kívül nem szánnék rá több szót.

És a filmek. Érdemes végig gondolni azt, hogy a korhűségre törekvő jelmeztervezők néha nem veszik figyelembe, hogy az adott korban – mint napjainkban is – az emberek életkoruktól függően is máshogy öltözködnek. Általában. Ritkán látunk az utcán extra szűk nacit idősebb asszonyokon (bár szerintem mindenki abban járjon, amiben szívesen van), és az ötvenes férfiak is furán festenének egy hatalmas ülepű nadrágban, melyből deréktájban kilóg az alsóneműjük.

Ha egy film meg akarja idézni – teszem azt – a hatvanas éveket, akkor gyakran esik abba a hibába, hogy idősebb embereket is az akkori legutolsó divat szerint öltöztet fel. Márpedig egy idősebb hölgy abban az időben nagy valószínűséggel a negyvenes évek divatjának megfelelő kosztümöket viselte, és frizurája is az évekkel korábbi divatot képviselte.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy átlagosabb és változatosabb ruhatárral készüljön el egy film, és tartózkodjon attól, hogy az utolsó zokniig mindenről üvöltsön, hogy mely korban járunk. Azért írtam, hogy bátorság, mert a néző az „üvöltésre” vágyik, tejes mértékig részt akar venni a történetben, ehhez pedig kellenek a fűzők, a balerina cipők, vagy éppen a melltartó nélküli blúz viselete.

Arról nem is szólva, hogy – ha már annyi pénzt áldoztak a jelmezre – a film készítői is hallani akarják az üvöltést. Csend esetén ugyanis felmerül, hogy nem volt pénz a ruhákra.

A Dirty Dancig több szempontból is fontos. Azon túl, hogy a filmtörténet legcikibb mondata ebben hangzik el (Babyt senki sem ültetheti a sarokba!), ezt nézve reményt kapunk, hogy minden esztétikumában hátrányos helyzetű, átlag zsidó lány egyszer kikaphat egy Patrick Swayze-t. (A hőst mindenki, aki magát esztétikumában hátrányos helyzetű, átlag zsidó lánynak tekinti, behelyettesítheti a neki tetszővel. Én azt hiszem most Vincent Casselt választom.)  És ki ne vágyna arra, hogy egyszer jól megpörgessék a Johnny mambójára?!

De visszatérve a ruhákhoz. A film kategóriáját tekintve az a legvalószínűbb, hogy nem volt elég pénzük igazán feltűnő jelmezeket összehozni, inkább csak régi turkálókból összeválogatott nagyi-szoknyákkal, és éppen kapható, hatvanas évek hatású blúzokkal operáltak. Próbáljuk ki! Némítsuk el a készüléket, és körülbelül 5 percig nézzük a filmet. Nem biztos, hogy ennyi idő alatt belőhető az évszám. Ha ez koncepció lenne, akkor üdvözölném. Épp a visszafogottsága miatt. De félek, nem erről van szó. Ezt támasztja alá a filmzene is. Néhány hatvanas évekbeli klasszikus dalt leszámítva, olcsó, a nyolcvanas-kilencvenes évekre jellemző dallamokat hallunk. Erre a legjobb példa a főcímzene, és hogy fokozzuk a fájdalmakat, egy ballada, melyet maga Patrick Swayze énekel. Gyakorlatilag néhány taktussal agyonvágták az egyébként sem túl erős lábakon álló hatvanas évek életérzést.

Ellenpéldaként hoznám fel a Pleasantville című filmet, amely – nagyon kreatívan – a látvánnyal kívánt minden gondolatot kifejezni. Itt például súlyos hiba lett volna, ha nem törekednek ilyen precíz korhűségre. Mivel a film bizonyos jelenetei fekete-fehérek, így még hangsúlyosabb kiegészítőkre volt szükség. A főhős rajongásának tárgyát képező ötvenes évekbeli sorozatban minden lányon kutyamintás körszoknya, csúcsos melltartó, egyetemi „betűs” kardigán, cica-szemüveg és bokazoknival viselt bowling cipő van. Ez a film csak ilyen sztereotip látvánnyal működhet. És működik is.

A minap belebotlottam a tévé csatornákat váltogatva a Büszkeség és balítélet Joe Wright-os verziójába. Most megkímélem magam (és azokat is, akik olvassák e sorokat) attól, hogy elkezdjem szidalmazni a filmet. Legyen elég annyi, hogy szerény véleményem szerint, aki szerette a BBC fapados, 6 részes eredetijét (ami a figyelmünkbe ajánlotta a mostanra már Oscar díjas Colin Firth-t, és nem mellesleg megajándékozott minket a tévé történetének egyik legcukibb „vizespóló” jelenetével), az sikítva kapcsol el a mozifilm huszadik percénél.

A kosztümöket azonban juszt sem hagyom szó nélkül. Négyévnyi viselettörténet tanulás után senkinek nem okozhat komolyabb feladatot (így nekem sem), hogy néhány ruhadarab megtekintése után a filmet elhelyezhesse egy idővonalon + – 10-20 éves tévedési limittel.

Ha megnézzük a BBC által gyártott Jane Austen könyvek tévére alkalmazását, akkor viszonylag pontos képet kapunk az 1800-as évek első két-három évtizedére jellemző viseletekről.

A legpontosabb a már korábban említett Büszkeség és balítélet sorozat, ahol még attól sem rettentek meg, hogy annyira korhű legyen a megjelenés, hogy az jócskán előnytelen formában tüntesse fel a színészeket. Egész pontosan a színésznőket, mert az urak ruhái ekkor voltak történetesen a legelőnyösebbek és legizgalmasabbak az elmúlt évszázadok során.

Ha annyit írtok a böngészőbe, hogy empire vagy klasszicista viselet, akkor ti is leellenőrizhetitek, hogy a kor divatelképzelése valóban bájos, csak éppen a megvalósításhoz nem rendelkeztek még megfelelő technikával, és valószínűleg ezért a ruhák inkább torzították a női sziluettet, mintsem vonzóvá tették azt. A mell alatt szabott ruha, csak kifejezetten a vékonyak számára viselhető, és még akkor is inkább elvesz, és nem javít a megjelenésen. A földig érő szoknya alatt pedig apró, lapos talpú balerina cipőt hordtak, ami így még jobban összenyomta a viselője termetét.

Az alapvető cél az volt – és ezt jelzi a klasszicista elnevezés is –, hogy a szélsőségesen szexista rokokó után visszatérjenek az ókori görög és római formákhoz, és ezzel lágyítsák a megjelenést. Persze az ember olyan élőlény, aki nem ismer mértéket, és hip-hop annak a bizonyos lónak a túlsó oldalán találja magát.

A rokokó ruhák a barokk kor viseletének tovább gondolását képviselték. Elviselhetetlenül szoros fűző, mély dekoltázs (a mell háromnegyedét láttatták, szerencsés esetben a mellbimbót épp takarták), a szoknyák lószőr párnával kitömött oldalirányú bővítése, teljesen amorf, magas talpú cipők, és valóságos tornyok a fej tetején (természetesen parókából, ami alatt az eredeti haj szépen lelapítva hallgatott).

A francia forradalom után a ruhákban is a puritán vonalat akarták érvényesíteni, erre pedig egyetlen megoldásként azt fundálták ki, hogy mindent az ellenkezőjére fordítottak. A fűzőket eldobták, a lószőr párnákat kiszedték, a parókák bekerültek a gardróbba, és többet rá sem néztek a platformtalpú kín-cipőkre. A klasszicista ruhák több réteg vékony anyagból próbáltak légies megjelenést alkotni. A fő gond szerintem az volt, hogy a ködös Albionban a selymek alatt csudára felfáztak volna a hölgyek (akiknek már az is problémás volt, hogy a földutakon húzott ruhájuk alsó szegélye kettő perc alatt sáros lett), ezért a textil rétegekből több lett, és azok is vastagabbakká váltak. A sok anyag pedig épphogy zömökké változtatta annak viselőjét.

A legtöbb kárt pedig talán a frizura okozta, amely eredetileg valóban az ókori mintát követte. Összetűzött, csigákba rendezett tincsek. A haj leggyakrabban középen elválasztott, hátul kontyba fogott volt, és most jön a végső döfés: a halántéknál szabadon hagyott 5-6 tincs begöndörítve lógott a fej tetejéről a fül alá, jájjjj. Nem volt élő ember, akinek ez jól állt volna. Még a legcsinosabb pofit és otrombává tette.

(Itt egy pillanatra kitérnék a férfiak szerencséjére: a hosszú barkós, homlokba fésült haj, csak még férfiasabbá tette a megjelenésüket.)

És akkor nézzük a filmes sikereket és csalásokat.

A BBC-s Büszkeség és balítéletben az utolsó szögig ragaszkodtak az autentikus megjelenéshez, és bár nekem öröm volt nézni, hogy ilyen szépen rekonstruálták a kor divatját, másoknak valószínűleg fájdalmas volt látni, ahogy például Jennifer Ehle-t elcsúfították. DE, a film minőségét jelzi, hogy mindezek ellenére óriási siker lett.

A mozifilm ezzel szemben gyáván vagy épp leleményesen (kinek, hogy tetszik) a néző kedvére tett. A ruhák mell alatti szabása egészen véletlenül lecsúszott majdnem a derékra. Ki érti ezt?!

Keira Knightley-t nem akarták sújtani a korra jellemző frizurával, így nemes egyszerűsítéssel úgy tettek, mintha nem lenne épp olyan fontos a korhűsége a hajvasalásnak, mint a szoknyaredőknek.

A fiatal színésznő frufrut hordott (erre nincsenek szavaim), még az is látszott, hogy a tarkóján rövid a haja, és egy fia tincs nem sok, annyi nem tekerődzött az arca körül. Egy csöppet bosszantott a dolog, de tovább nézve a filmet annyi minden bosszantott még, hogy erről meg is feledkeztem.

Mielőtt az egekig magasztalnám a BBC gyártotta tévé filmeket, el kell mondanom, hogy egy viszonylag újabb sorozatuknál ők is csaltak! A Romola Garai főszereplésével készült Emma szintén tetszeni akart. Valószínűleg ők is félelemből választották a dekoratívabb megoldást.

A sorozatot nézve olyan érzésem volt, mintha a korhűségre törekvő kosztümfelelős mellé beosztottak volna egy lelkes, ám a hagyományokat nem tisztelő stylistot. A ruhák az elvártnak megfelelően mell alatti szabással kézültek, de arra nagyon vigyáztak, hogy derékig viszonylag szűk legyen, ami önmagában már hiba, de akkor megérkezett a lelkes munkatárs, és azt mondta: tegyünk ide egy széles szalagot masnival, ami már szinte derékig ér, és lám csak közelebb vagyunk a természetes sziluetthez, mint az autentikus viselethez. CSALÓ!!

Néhány jelentben látszik is, hogy kifejezetten utólag, már csak a tényleges forgatásra alakították át ruhákat előnyösebbé. Erről árulkodtak az el-elcsúszó szalagok, masnik. A frizura megalkotása pedig itt is populista. Sehol a göndör tincsek, a leszorított elválasztás. Tény, hogy Garai arca csinosabb a magasra polcolt séróval, de nála talán megkockáztathatták volna az eredetit, tekintve, hogy a hosszúkás arc formája elbírta volna a göndörítés okozta kerekséget. Kizárólag a mellékszereplőnek engedték meg a hagyományos hajviseletet, hogy ne érje szó a ház elejét.

De magamra vessek, ha ilyen hülyeségeken megütközöm. Miért nem nézem inkább a filmet a történetre fókuszálva?!

Olcsó közhely lenne azt írni, hogy az amcsik onnan tudják, hogy művészfilmet néznek, hogy nem értik. Na jó, ez szemétség, de nem egyszer meglepődünk, hogy olyan film fekszi meg a gyomrukat, ami egy európai számára könnyed délutáni mozi. Igen, túlzás volt. Bocs.

Ami az idei díjátadót illeti, kijelenthetjük az eredmény a papírforma szerint alakult. Most nem megyek bele, hogy A némafilmes aranyos, de mi a fenére kapott ennyi Oscar díjat?, vagy, hogy – bár imádom Christopher Plummert - meglepődtünk volna, ha a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában mondjuk Jonah Hillt díjazzák.

Az akadémia tagjainak döntése általában olyan, mint amikor a nagypapánkat kérjük meg, hogy szervezze meg a tizenhatodik szülinapi bulinkat. Igyekszik nagyon trendi lenni, amit azzal próbál elérni, hogy mindenből azt választja, amelyik neki nem tetszik, mert az tuti bejön a srácoknak. A némafilmes – na, ilyet is fiatal korunkban láttunk utoljára, meg különben is fekete-fehér, rossz nem lehet. Christopher Plummer 82 éves korában meleget játszik – nehogy azt mondják már a srácok, hogy begyepesedett vénemberek vagyunk, itt a díj (már olyan sok mindenért megkaphatta volna). És persze értjük mi Woody Allent, ő csinálja azokat a filmeket, amin gondolkozni is kell – és persze mi gondolkodó lények vagyunk, na meg egyáltalán nem vagyunk megsértődve, hogy minden évben tesz a meghívásunkra, kapjon néhány jelölést.

De most már tényleg nem foglalkozom a díjakkal. (Ha Woody megteheti minden évben, hogy klarinétozik, és nem ücsörög a Kodak Theatre-ben szmokingban, akkor merek engedni magamnak némi lazaságot.)

És mivel az Oscar díj átadása úgyis a külcsínről szól, hát muszáj a ruhákról írnom. Meg aztán ez lenne a blog célja, vagy mi?!

Az idei ruha versenyen is erős volt a mezőny. Az, hogy a színházba való bevonulás félórája arról szól, hogy megállítják a hírességeket, és felteszik nekik azt az igen fontos, és a szakmájukhoz, illetve azok elismeréséhez elengedhetetlen kérdést, hogy ki tervezte a ruhájukat, nem lepődünk meg.

Az idei futamnak volt egy kis pikáns bája, mert akarva-akaratlanul megrendezték a „ki tud szebben lefogyni szülés után” versenyt.

Kijelenthetjük, Penelope Cruz nyert.

További részt vevők: Natalie Portman (azért ő sem festett rosszul)

Jennifer Lopez (aki nem félt olyan ruhát húzni, ami kiemeli nőies alakját – jól tette)

Tina Fey (akinek az esetében a korát is illik figyelembe venni)

A kategória extrája Glenn Close, aki az Albert Nobbs után visszanyerte nőies alakját, és sminkkel tényleg úgy néz ki, mint egy nő. De nem vonom meg tőle a dicsérő szavakat: okos megoldás volt a kosztüm kabát. Elegáns hatást keltett, ráadásul szépen rejtegette viselője csípőjének valós méretét.

Tom Ford szereti a nőket!

Akik nem mozognak otthonosan a divat világában, de filmszeretők, azok is megismerkedhettek tavaly Tom Forddal az Egy egyedülálló férfi kapcsán. Bár a film nem vágott földhöz – gyakorlatilag egy őrült stílusos szenvelgés, azért el kellett ismerni, Tom Ford ért a látványhoz, legyen az egy ceruzaszoknya vagy egy antik kanapé.

Gwyneth Paltrow idén abban a szerencsében részesült, hogy egy Ford alkotásban feszített. Egyszerű volt, és gyönyörű. (Bár az nem ér, hogy valaki szőke, karcsú és majd 180 centi.) Tom Ford tudja, hogy mi az a vonalvezetés, ami az igényes nőnek is tetszik és a férfiszemet is vonzza. Félreértések elkerülése végett, ez a kettő ritkán esik egybe.

Másik nagy kedvencem Vera Wang, aki szintén tudja, hogy meddig mehet el. Rengeteg tervező a vörös szőnyegre is olyan ruhában küldené választott sztárját, ami inkább rendhagyó volta miatt tartja viselőjét a figyelem középpontjában, sem mint a tökéletességével. A kevesebb több elvén idén Viola Davis tűnt ki egyszerű, de mégis elragadó vonalvezetésű Vera Wang ruhájával. Esetében a színek is szépen harmonizáltak: gyönyörű sötétbarna bőrét csak még elegánsabbá tette a zöld ruha és a hozzá színben tökéletesen passzoló fülbevaló.

Ritka eset, hogy egyébként csinos színésznők nem ragaszkodnak a fűzős megoldáshoz, ami tökéletes alakjukat hivatottak hirdetni, hanem egy elegáns, de kevésbé előnyös darabot választanak. Sandra Bullock bár nem engedi meg az arcának azt a luxust, hogy többi testrészével együtt öregedjen (fájdalmas volt látni, hogy az egyébként bájos színész arcáról eltűntek a vonások, s ez valószínűleg valamilyen kezelésnek az eredménye), ugyanakkor dekoratív alakját teljesen elfedte a csípőig bő ruha.

És persze vannak, akiknek jól jön egy olyan fazon, amelyből nem egyértelmű, hogy a ruha bő vagy a gazdája. Meryl Streep évek óta tartja magát ehhez az egyszerű és megbocsájtható csaláshoz.

Az Ötös című műsorunkban hangzott el. Bódy Gergő beszélgetett Mártonfi Attila nyelvésszel:

Ja, és tudom, még lógok a Golden Globe-os ruhákkal. Lesznek azok is! :)

A király beszéde kapcsán ejtettem arról szót, hogyan formálja Hollywood a színészeket sztárokká. Most tovább boncolgatnám brit színészek példáján a receptre történő fazonírozást.

De előbb egy kivétel a néhányból. Boldogan tekintünk azokra az arcokra, melyek nem engedték, hogy bedarálják őket. Emma Thompson biztató-okos tekintete mellett ugyan ki nézi, hogy az alsó fogsora mennyire kócos?! (Bár a szépítőgárda őt is elcsípte a Junior című film alkalmával, de megelégedtek a leomló szőke haja hangsúlyozásával, ami karakterét tekintve – kutató – minimum természetellenes.)

És akkor a fiúk. Méghozzá kezdjük Magyarország jelenleg legsikeresebb dokijával, House-szal.

Aki Hugh Laurie-t ismerte a kórházsorozat előtt, az bizonyosan az abszurd humor szerelmese. Abban az időben – mikor még külseje inkább a mulatság tárgya volt, mintsem valódi vágyforrás – állandó munkatársa volt többek között Stephen Fry és Emma Thompson.

Nők milliói nézik hétről hétre rajongással borostás arcát, világító kék szemét, és szexi motoros dzsekiét. El sem tudják képzelni, hogy lehet a felesége (ráadásul hollywood-i viszonylatban őőőőrült régóta) egy kedves, ám szürke kis hölgy.

Természetesen az átalakulás nem ment egyik napról a másikra. 2000-ben a Papás-Mamás című filmben az ijesztő külső már semmitmondóvá javult. Aztán jött az álomgyár, és úgy átalakította, hogy a saját anyukája sem ismert rá. Láss csodát, a jó pasi mindig is ott volt, csak azt a bizonyos felesleget kellett lefaragni.

És még egy fiú. Rufus Sewell-t A Velencei kurtizánban láttuk először a legtöbben. És már ott is felfigyeltünk zavarba ejtően különleges tekintetére. Csak a haja….

De semmi gond, jött Hollywood, a profik kicsit megtépkedték göndör fürtjeit, sőt meg is várták, amíg deresedik. Persze jót tett neki az a néhány plusz kiló, ami az évek során kúszott fel rá.

Na, legyen Kate Beckinsale is. Nem szeretném, ha megbántódna, hogy a legutóbb leszóltam a kis bikinijét. Ő is szép kis átalakítás áldozata lett. Nem mondom, jól sikerült, de hova lett az a bájos brit pofi, amivel megismertük?!

Nyilván a változás egyik oka, hogy eltelt néhány év és a fenti képen épphogy 20 volt. Mindenesetre Hollywood „láthatatlan ujja” elérte, és kapott szép új szájat, orrot, a világosabb hajszín már csak apró kiegészítés volt.

Az Oscarra készülődve igyekszem megnézni minél többet a legjobb film díjára ácsingózók közül. Csendben megjegyzem, ilyen rosszul még sosem álltam. A díjátadó a nyakunkon, én meg kábé hármat, ha láttam az érintetrek közül. Bünti! Na, mindegy.

A héten megnéztem A király beszédét. Hogy a cím miért rossz választás, azért már zsörtölődtem, úgyhogy most nem megyek bele. Vagy, tudjátok, mit? Belemegyek. Elvégre is ez az én blogom. :)

A fordítók valószínűleg szerették volna kifejezni a cím kétértelműségét. Egyrészt utalva a híres, a második világháborúba való belépést bejelentő rádió szónoklatra, illetve a király beszédmódjára (értsd: dadogás). Az nem zavar senkit, hogy a második értelem helyesen: a király beszédje (bár ez tényleg elég hülyén hangzik). Nem lett volna egyszerűbb A királyi beszéd megoldás? Na. Jól van. Kit érdekel?!

Ruhák, ruhák!!

A film jelmezei mellett nem mehetünk el szó nélkül, de a következőkben kitérnék Helena Bonham Carter finoman szólva egyéni megjelenéseire is.

A király beszéde szép film. És most elnyomom magamban a filmbuzit, és teret engedek a ruhabuzinak. Nem csak a történet meseszerű, hanem a jelmezek is. A látvány fő erőssége az volt, hogy úgy tudott autentikus lenni, hogy nem esett bele a második világháborús látvány-közhelyekbe. Aki kevesebb figyelmet fordít a filmekben szereplő kosztümökre, az is észreveszi, ha valamit nagyon erőteljesen akarnak lenyomni a torkunkon. A legjobb példa erre talán a Pearl Harbor (ha a világháborús filmeknél maradunk).

Az, hogy Kate Beckinsale boldogan mosolyog a vízparton bikinijében, miközben a napozó alkalmatosságot körülbelül 5 évvel később kezdték el viselni, a legkevesebb. (A modern bikinit Louis Reard mérnök mutatta be Párizsban, 1946. július 5-én.) Ebben a filmben a legharsányabbak a rúzsok, körömlakkok, és a legnevetségesebbek a kalapok, amelyek bár tényleg a kor divatkiadványaiban első vonalbeliként szerepeltek, de a hétköznapokban kevesebb szerep jutott nekik. Ha valaki 50 év múlva végig lapozgat egy 2011-es Marie Claire-t, akkor könnyen hiheti, hogy a tollszoknya, és a bokazoknira húzott körömcipő a hétköznapi viselet része volt. Mi azonban tudjuk, hogy a képek csupán a stylistok ábrándjai, amelyeket elsősorban művészi kompozícióként kell értékelni, mintsem példák az utcai viseletre.

A király beszéde minden aprórészletében korhű. A színek, a fazonok, de még az is, ahogy viselik a kalapokat.

Öröm nézni, hogy milyen bájosan hétköznapi Jennifer Ehle ruhája, vagy Geoffrey Rush mellénye.

Colin Firth nem csak azért tökéletes ezekben a klasszikus angol szerepekben, mert jófiús arca van, szomorú kiskutya szemekkel, hanem azért is, mert azok közé a férfi idolok közé tartozik, akik egyszerűen jobban néznek ki öltönyben, mint póló-farmerban. Ebben hasonlít például Clive Owenre, aki zavarba ejtően aránytalan, ha nem elegánsan öltözik fel. Tulajdonképpen ők hozták vissza azt a simulékony finom úriember típust, amit Cary Grant vagy James Stewart testesített meg a 40-es években.

Őket egyébként Steve McQueen és Marlon Brando taszított le a dobogóról, akiknek már nem csak a frizurájukra, testükre is volt gondjuk.

Helena Bonham Cartert mindig öröm olyan filmben látni, ahol valódi személyiségeket kell alakítania, és nem a férjeura furcsa agyszüleményeit. Persze szeretem én Tim Burtont, de szélsőséges karakterei a ripacskodáson túl nem sok esélyt adnak a színészeknek az értékelhető munkára.

Carter már csak alkata miatt sem számított soha jó csajnak. (A Harcosok klubjában volt a legjobb formájában. De hogy az amerikai filmipar milyen profin hozza ki a maximumot az emberszabású (!) európai színészekből, arra majd egy más alkalommal térek ki.)

Erre ráerősít jellegzetes arca. Ezzel a kiindulási ponttal már csak azt az utat választhatta, hogy amolyan alternatív díva lesz.

Frizurái, ruhái egy kicsit mindig görbe tükröt tartanak a hollywood-i szépségideálnak.

Frizurái munkacíme elkészítésükkor nyilván: A szénaboglya. Ráadásul néha mindezt megbolondítja néhány gyermeki masnival vagy virággal.

Nem fél térdig érő szoknyához bokacipőt venni, vagy bokát verdeső kardigánt húzni, vállalva annak veszélyét, hogy teste tökéletesen amorfnak tűnik.

Becsületére váljon, hogy díjátadókra és a boltba menet is következetesen a sokak számára riasztó öltözékeket választja.

A király beszéde igazán kedvezett neki. Mivel alkatilag is emlékeztet az anyakirálynőre, nem kellett olyan göncökbe bújnia, amely a női sziluettet hangsúlyozza (bár ez volt a jellemző a 30-as, 40-es évekre), mivel a királyi fenség is az előnyösebb (más szóval bővebb) darabokat részesítette előnyben.

Talán Helena Bonham Carter is besokallt a női vonalakat figyelmen kívül hagyó ruhadarabokkal, így a New York-i premieren önmagát meghazudtolóan csinos volt.

Utoljára talán A nő másik arca című filmben volt ennyire „átlagos” kinézetű, a szó leghízelgőbb értelmében.