Umberto Eco egy helyütt azt írja: „Mivel a fikció kellemesebb környezetnek tetszik, mint az élet, igyekszünk úgy olvasni az életet, mintha fikció volna.”*. Ezt az elméletét később több filmes és irodalmi példával is alátámasztja. Mi most maradjunk a mozgóképnél, próbáljuk azt a legegyszerűbb módon értelmezni, és jól ráhúzni a saját életünkre.

Vannak emberek, helyszínek, akik fontosabbak lesznek az életedben. Aztán van sok epizodista meg közhely. Vissza-visszatekintve szeretnél egy kerek történetet látni. Tudni akarod, hogy mi miért van; hogy bizonyos események miért kaptak hangsúlyt a történetben, mások meg nem. Tudni akarod. Mert az valami célt és realitást ad. Ahogy a nap reggeltől estig tart, és aztán estétől reggelig telnek az órák, és kezdődik az egész elölről, úgy akarod a magad kis történetét bekeretezett egészként látni. Hogy végül minden a helyére kerüljön.

Nem akarod azt érezni, hogy rengeteg dolog a véletlen eredménye – még ha így is van –, mert ez a tudat nem szül mást, csak állandó bizonytalanságot. És persze míg az egyik ember az örökös rettegést sajátítja el, addig a másik az újabb és újabb lehetőségeket veszi észre. Van, aki kapaszkodókat lát, más meg csak buktatót. És a világ végéig sorolhatnám a lerágott okosságokat. De a lényeg, hogy tilos mindenben logikát keresni!

   Ha a filmes példából indulunk ki, akkor szerencsésebb lenne, ha az életedre, mint sorozatra tekintenél. Teljesen következetlenül bukkannak fel ugyanis a figurák, akik kedvükre mászkálnak ki és be az életedből. A tetteiket semmiféle magasabb erő nem irányítja. Nem azért történnek jó és rossz dolgok, hogy papírforma szerinti megoldáshoz vezessenek.

Ha filmként gondolsz az életedre, akkor folyamatosan szerepeket osztasz majd. Mindenkinek, akivel csak összehoz a vakszerencse. Történik veled valami, és máris egy nagyobb eseménysor részeként tekintesz rá. Tudni véled, hogy az adott szituáció bekezdés vagy éppen tetőpont.

Van, hogy azt gondolod, az életed egy romantikus komédia, és a most az utadba került rendkívül ellenszenves fiatalember a sztori végére megmutatja valódi énjét, amely jólelkű és szeretetre méltó szívet takar. És fordítva, ha egy szimpatikus karakterrel kerülsz kapcsolatba a „történet” elején, abból nem lesz soha semmilyen románc, mert annyira egyértelmű, hogy nem verheted át a nézőt egy ilyen olcsó befejezéssel.

De lássuk be, az elsőre visszataszító alak az is marad (A való életben nincsenek Mr. Darcyk!), míg a hozzád leginkább hasonló „szereplő” a legesélyesebb arra, hogy betöltse azt az űrt, amely társadalmi nyomásra keletkezett melletted.

Ha mindezt elfogadtad, és hajlandó vagy az életed eseményeit lazán összekötődő történetek láncolatának látni, akkor könnyebben engedsz el, és még könnyebben tartasz meg dolgokat.

   Persze sorozat és sorozat között is van különbség. Ha mákod van, akkor egy klasszicista korban játszódó BBC szériába születsz; ha meg szívsz, és te magad is mindent megteszel az igénytelenségbe fordulásért, akkor nagy forróság lesz, írástudatlanság és két nevű emberek a te kis szappanoperádban.

Tudom én, hogy nem lehet mindent befolyásolni, bármennyire is igyekszünk. Milyen szép lenne, ha előre láthatnál egyes jeleneteket. (Ha tudnád, hogy a „térdetremegtető”, „mellkasban pillangókat reptető” személy a következő öt percben mit fog neked mondani, és előre felkészülhetnél a frappáns válaszra, ami talán mindent eldönt, akkor az hozhatna némi nyugalmat.) Ha ez nem is adatott meg, azért adott közegből, és adott személyes tulajdonságokból már a legelején is tippelhetsz, hány Golden Globe-ra számíthatsz életed folyamán.

   És ha már a díjaknál tartunk, fontos lenne idetűzni egy elnyűtt gondolatot, miszerint egy élet értéke egészen másnak tűnhet a külvilág és a szóban forgó élet tulajdonosának szemszögéből. Az mindenesetre biztos, hogy személyenként eltérő az ítélet. De talán te is változtathatsz a nézőponton.

Mint amikor beállítod a képernyőarányt a tévén. Legyen 16:9-es, vagy széles nagyítás vagy éppen automata szélesség. Mit szeretnél? Mindent látni? Vagy csak a neked tetszőt? Mert ha azt akarod, hogy minden részletet ismerj, akkor nem lesz olyan szép a látvány. Elnyúlik a kép hosszában vagy keresztben. De benne van minden. Minden ismeret, ami alapján véleményt formálhatsz a látottakról.

Persze azt is lehet, hogy arányosra állítod be a látványt. Mindenki akkorának látszik amekkora, egy hegy csak annyira magas, egy folyó annyira széles, amekkora valójában. De akkor mondj le a teljes képről: a hegy csúcsáról, és a távolban fekvő, folyót átszelő hídról. Szebb lesz az összkép, mert ezt választottad. Nem ismered a részleteket, de úgy állítod be a képet, hogy gyönyörködtessen. Ha pedig automatán hagyod…akkor szót sem érdemelsz.

A beállítások módját lassan tanulod meg. Először a megérzéseidre hagyatkozol, majd a tapasztalatodra, végül kis szerencsével rutinból váltasz. Van, hogy ránézel egy képre, és máris tudod, mit kell vele csinálnod; és van, hogy megcsal a szemed, azt hiszed, hogy nincs szükség változtatásra, miközben naná, hogy van.

   Biztos jártál már úgy, hogy bementél egy ruhaüzletbe, nézegettél egy ruhát, és mikor felpróbáltad, láttad, hogy szörnyen áll. Míg egy másikat – amit észre sem vettél addig – az eladó próbál rád erőltetni, és láss csodát: tökéletes. Na, most három lehetőség van: vagy a ruha téved, vagy az eladó, vagy te. Ha beláttad, hogy te, akkor menj haza, és sürgősen váltsd át a tévé képernyőjét automata szélességről.

* Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

A következő történet kizárólag a képzelet szüleménye, a valósággal való bármilyen egyezése teljességgel a véletlen műve. 

Na, a következő volt. Gyorsan előre szaladtam a színpadhoz, hogy a koncert végén még közelről is jól megvizsgáljam, a távolról kifejezetten cukinak tűnő énekest. Azon az apróságon lépjünk túl, hogy ő valószínűleg az óvodai ballagására kapta az első mobilját, míg én az érettségim után. De most tényleg ne kezdjünk el számolgatni…

Na, szóval mire odaértem, épp lejöttek a színpadról, majd néhány perc múlva kiléptek a backstage-ből. Átöltözve. Lövésem nem volt, hogy melyik az énekes. Ezt elegendő oknak tartottam, hogy tovább ne is forszírozzam a témát.

Amúgy egy másik banda koncertjére mentem, csak az előttük játszó együttes műsorából is elcsíptem valamennyit. Árukapcsolás.

Amíg beállt a következő zenekar, azon merengtem, hogy miért tűnik mindenki kúlabbnak, ha színpadon csinálja azt, amit csinál, és nem otthon a fürdőkádban. És még mindig az éneklésről beszélünk.

Szóval egyszerűen mindenki megtáltosodik, ha egy méterrel magasabban áll. Így már nem kis gyík, hanem „totál Mick Jagger”; nem beszédhibás, csak izgatóan selypít; nem szerencsétlenül ide-oda lődörgő lúzer, hanem elvont, fülledt szexualitást árasztó művész. És már abban is biztos vagyok, hogy a két számmal szűkebb nadrágja egy tudatos döntés eredménye, és nem csak arról van szó, hogy a szennyesben van a többi, és anyu még nem mosta ki.

Jó, persze van olyan is, akin már a színpad sem segít. De, mindegy.

Mire elkezdett hangolni a banda, még nem találtam választ a fenti létfontosságú kérdésre. Mármint arra, hogy miért vonzóbb mindenki a színpadon. És arra sem, hogy az ilyen típusú rajongást ki lehet-e nőni.

Amikor egyszer egy koncert alatt szerelmes lettem az egész zenekarba és egy pozanba, akkor már gyanús volt, hogy ez a fajta vonzalom nem az, mint az, amikor egyre csak nézed a kiszemeltet, hátha rád néz, és összeakadnak a tekintetek, és megdobbannak a szívek, és remegnek a térdek. Lássuk be, ezt túlspiláztam. De mégis valami ilyesmiről van szó.

Valamiért azt gondolnám, hogy aki a reflektorfényben áll, az okkal áll ott. Hogy valamit jobban tud, mint mások. És ez részben persze igaz is. Rengeteg zenész, énekes megérdemelten kapja estéről estére a tapsvihart, de nyilván találkoztunk már olyan vasalt hajú, körömlakkos kamaszfiúcska előadókkal, akik esetében értetlenül állunk teltházas koncertjeik, tömegében eladott lemezeik ténye előtt.

   A jelenség külön bája, hogy általában döntésünktől függetlenül szippant be egy-egy ilyen zenés móka. A színpadon álló példány mindig magabiztos és tehetséges. Sőt, ha nem tehetséges, és ennek ellenére magával ránt, akkor a legtehetségesebb. Persze nem ilyen szép meg jó az egész. Mondjuk valami kivételes szerencse folytán személyesen is megismerem az előadót, és jó eséllyel három mondat után a fejemet fogom, hogy milyen ostoba is. Aztán visszaáll a színpadra, és egy perc alatt elfelejtem, hogy az asszociál és a szocializálódik szavak értelmét felcserélte (bár kétségtelenül meglepődöm, hogy mindkét szó megvolt legalább a passzív szókincsében), mert újra őőőőrült szexi gitárral a kezében.

Ez annyira szánalmas. Mármint rám nézve. Amikor szembesülök egy ilyen helyzettel. Főleg úgy, hogy felismerem, és mégis benyalom. És felteszem, nem vagyok egyedül ezzel a problémával.

Azt mindenesetre ki kell hangsúlyoznom, hogy az általam ismert zenészek között is van rengeteg tehetséges és egyben gondolkodó lény!

Egyszóval a színpad mindenkinek jól áll.

   Visszatérve a már említett koncertre, amikor a fiúk a húrok közé csaptak, elégedetten körbe pillantgattam, hogy na, az első kérdésre már meg is találtam a választ. Nevezetesen, hogy ez az egész csak látványpékség, és aki hülye, az a színpadon is hülye.

Bár hihetetlenül büszke voltam magamra a saját erőmből összehozott felelet miatt, mégis azt vettem észre, hogy szép lassan a hátsó sorból előre csordogálok. Mire elértem az első sorig, már el is felejtettem a korábbi elméletet; hogy milyen baromságról győzködtem magam percekkel azelőtt, hiszen a vak is látja, hogy aki a színpadon áll, az egy istenkirály!

Körülöttem 16-17 éves lányok táncolgattak, meg sikoltoztak, és ahelyett, hogy bosszankodtam volna, tökre megértettem őket. A gitáros bal karján minden ér kidagadt, mert úgy szorította a húrokat a hangszer nyakához. A dobos minden második ütemet az egyik kezével a levegőbe ütötte. A basszeros komolyan, szinte mozdulatlanul állt, és pengetett. (És hiába tudtam, hogy azért fagyott le, mert számolja a hangokat, akkor is tetszett). Az énekes pedig…hát, ő…az énekes. Ahhoz nagyon rossznak kell lennie, hogy a – szüleiktől elkéredzkedett – tinik ne üvöltözzenek meg nevetgéljenek izgatottan a látványától.

   Egyszerűen berántott a dolog. Megint 16 akartam lenni! És titokban szeretni a Backstreet boys-t, és nosztalgiával gondolni rá, mert sajna az én korosztályom ezt nyerte tini éveire. De ne tépjünk fel régi sebeket.

Az épp zenélő együttessel, és az engem körül álló közönséggel teljesen felvettem a ritmust, pedig igazából nem is tetszett, amit hallottam. És mégis a fülemben lüktetett a zene, a lábdob hangja megrezegtette még a tüdőmet is, és igyekeztem nagyon figyelni a szövegre, mert azt gondoltam: minden sor, amiről lemaradok pótolhatatlanná lesz.

Na, egyszerűen jó volt! Úgy éreztem az első sorban állva, hogy ilyenkor illik cicit villantani. Az ötletet – mindenki megnyugtatására közlöm – hamar elvetettem. És nem csak azért, mert harminc után eggyel annyira szánalmas a cicivillantás, mint stagedivingolni egy üres nézőtérre, hanem mert olyan macerás lenne. Egyszerűen tönkretettem volna a dolog spontaneitását. Milyen ciki már, hogy le kell venni a táskát, amit aztán a bokáim között szorítok, nehogy valami túlhevült tini a nagy pogózásban kirúgja onnan. Aztán pulóver is volt rajtam (még csak tavasz van, ilyenkor nem kocáztatunk), azt is levenni, megkérni a mellettem álló átszellemült kis csajt, hogy ”léccci fog’ má’ meg egy kicsit!”. A szűk felsőt átráncigálni a vállaimon meg a fejemen, amitől a hajam statikusan feltöltődik, és minden hajszál 8-12 percig az égnek áll majd (ha szerencsém van, akkor szikrákat is szór; kéket meg zöldet a sötétben), és persze ott a pántos top, a melltartó… Szóval mire mindennel végzek, az együttes a visszatapsoláson is túl van.

Ennek fényében a második kérdésre, miszerint ki lehet-e nőni a rajongást, nem a ki lehet, hanem az illik kinőni a helyes válasz.

   Valaki a napokban azt kérte tőlem, hogy meséljek magamról. Írjam le, hogy milyen vagyok. Bár az érdeklődés jótékonyan hatott az önértékelésemre, úgy éreztem, nem tudok írni egy szót sem. Ültem a monitor előtt. Nyitva volt a word, villogott a kurzor. Mintha csak bosszantani akarna, hogy: „Gyerünk, írj már! Csak tudsz valamit magadról”.

Olyanokat akartam írni, hogy a szükségesnél többször mosok kezet; túl közel parkolok a többi autóhoz; mindennek megnézem a szavatossági idejét; ha ki kell töltenem egy hivatalos okmányt, még az anyám nevét is elfelejtem; nem szeretem a madarakat; rémes szokásnak tartom, ha valaki lenyalja a joghurtos doboz tetejét, de azért én is megteszem; hogy azért feszengek a színházban, mert féltem a színészeket a bakizástól; hogy nem eszem állatot; meg hogy a legutálatosabb tulajdonságnak az önuralom hiányát tartom. De nem ezeket írtam. Azt írtam: szeretek olvasni, és moziba járni. Ennyit. Az emberek ezt szeretik hallani. Elfogadható, érthető részleteket. Az emberek azt szeretik, ha valami normális! Ha minden egyszerűen megy. Ha nem kell használati utasítás senkihez.

Szóval szeretek olvasni és moziba járni. Ezek végső soron igaz állítások, csak éppen az nem derül ki, hogy ki is vagyok valójában. Sem ő, sem én nem leszünk okosabbak ettől.

   Levetkőztem hát. Minden értelemben. És megálltam a tükör előtt. Sosem tettem még ilyet. Mármint persze az ember látja magát a tükörben, miközben megválik a ruháitól és beáll a zuhany alá, de hogy azért vetkőzzek le, hogy megnézzem magam: ez új volt.

Láttam, hogy a hajam megnőtt. Ha kivasalom, már a vállamig ér. Az orrom továbbra is nagy (ráadásul a fülemmel egyetemben folyamatosan nő). A vállaimon kiáll egy-egy csont. A két mellem közül a jobb egy kicsit nagyobb (állítólag a legtöbb nőnek a jobb a nagyobb – végre valami átlagos). Hiába zárom össze a bokáimat, a combjaim centikre vannak egymástól. A bal térdemen van egy hosszú forradás. A csípőm pedig túl keskeny a derekamhoz képest.

   Talán percekig is ott álltam. Nem voltam vidám…nem mondhatnám. És egyáltalán nem tudtam, hogy most éppen jelmez nélkül szemlélem-e magam, vagy épp elbújok egy testben, mint mindenki más.

Hát nem az számít, hogy mit kezdünk ezzel a testtel?! Nem az, hogyan beszélünk, hogyan szeretünk?! Hát nem akkor vagyunk igazán önmagunk, ha úgy öltözünk fel, ahogy mi akarunk?! Innen nézve mindegy, hogy milyen hosszú a lábunk, vagy mennyire görnyedt a hátunk. Ez csak egy test. Valójában a ruha teszi…

És ha ez jelmez, akkor a jelmez a valóság. Amennyiben szabad akaratodból viseled.

   Aztán már kicsit fáztam a pőrén gondolkodástól. Meg eleget is láttam magamból, így gyorsan köntöst húztam.

A laptopomon régi fotókat kerestem elő. Ági karácsonyra gitárt kapott; Ági 26 éves lett; Ági levágatta a haját.

Ági minden képen máshogy fest, csak néhány dolog azonos. Kicsit fénytelen, tompa tekintet, fogvillantás nélküli mosoly és a mellkas előtt összefont, bizalmatlanságról árulkodó karok.

Minden másban azonban eltérő. Hol kövérebb vagyok, hol soványabb; rövid a hajam, vagy éppen hosszú; szemüveges vagy szemüveg nélküli az ábrázatom.

Mintha mindegyik egy másik ember lenne. És egy másik élet. Az egyik még nem tudja, hogy a következő évben mit csinál majd a másik. A másik pedig már magán hordozza egy korábbi élet nyomait.

   Néztem az arcokat, és próbáltam kitalálni, hogy vidám az a lány vagy éppen szomorú. És nem mindig ment. Ijesztő volt. Mintha valaki más múltjában vájkálnék. Bezártam az összes mappát zavaromban, kikapcsoltam a gépet, és szinte önkéntelenül elindultam a beépített szekrény felé. Kinyitottam a magasan záródó ajtókat, és lassan lepakoltam minden textilt, ami csak otthon volt. Még korábban szín szerint válogattam szét azokat, így egyszerűbb volt a keresés. Nem mintha tudtam volna pontosan, hogy mit keresek. A kezeim ösztönösen mozogtak, mintha nem is én irányítanám őket. Elkezdték szortírozni a vékony, apró mintás vásznakat, és már láttam is magam előtt a ruhákat, amiket hónapok óta készülök megvarrni. Az ötvenes évek világa lebegett a lelki szemeim előtt, és elég volt csak rápillantanom az éppen a kezemben lévő szövetre, már tudtam is, hogy húzott lesz a szoknya, pántos a felsőrész. Már láttam, hogy milyen övet veszek hozzá, és milyen cipőt húzok. Kezdett kirajzolódni egy kép. Összeállt egy alak. Vidámnak tűnt. Örült a pörgős szoknyának és a kopogós cipőnek. Érezte, hogy így akarja fogadni a tavaszt. És elhatározta, hogy művirágot is tűz majd a hajába.

Az egész olyan egyszerűnek tűnt. Neki is álltam, és mikor már az anyag felett görnyedtem, és kezdtem az egyes elemeket kiszabni, egyszer csak bevillant, hogy később majd ezt a lányt sem fogom érteni. Nem tudom majd, hogy örült-e a pörgős szoknyának és a kopogós cipőnek. Talán majd arra sem emlékszem pontosan, hogy vidám volt-e vagy sem.

De tudtam, mire elfelejtem, már épp egy másik életet varrok magamnak.

Hamis hang vagy? Legyél a leghangosabb és írd át a dallamot!

Gumikacsa vagy? Legyél műanyag, és sípolj, ha megnyomják a hasad!

Felesleges szótag vagy? Csússz át a következő sorba, és rontsd el a rímet!

Alacsony vagy? Járj mezítláb, és egy-ötvenről hangoskodj!

Vörös szempár vagy egy fotón? Ragyogd tönkre a mosolygó arcot!

Gaz vagy egy cserépben? Nőj magasabbra, mint a virág!

Nyomtatási hiba vagy? Akaszd meg az olvasást!

Apu nyúltagya vagy? Told fel a vérnyomását!

   A minap néztem meg a Megtört várost, és újfent megállapítottam, hogy szeretem Barry Pepper arcát. Azt, hogy ijesztően különös az arca. Szinte egy rajzolt karikatúra. Egyszerűen képtelen vagy levenni róla szemed. Annyira bántóan eltérő, hogy nézned kell! Ilyen furán nyíló száj, ilyen táskás szem, ilyen szögletes áll, ilyen kiugró pofacsont, ilyen ráncos homlok nincs is!

Annyira taszító, hogy már csak vonzódni lehet hozzá! Ettől „tökéletes”.

Ezért szeretem Vincent Casselt

és Mads Mikkelsent is.

Egy arcon kell, hogy legyen valami rút, amibe jól bele lehet szeretni.

   Állítólag csak akkor várhatod el másoktól, hogy szeressenek, ha te szereted saját magadat. Baromság. Majd akkor hiszem el, hogy szerethetem magad, ha mások már jelezték, szerethető vagyok. A fenti uraknak szerencséjük van. Őket már szeretik.

Gondoljátok, hogy Adrien Brody szabályosabb orrot,

Edward Norton szélesebb vállat,

Javier Bardem pedig kisebb fejet akarna?

Minek? Ők már rég letudták az önelfogadási problémát – ismervén, hányan csorgatják a nyálukat utánuk. Tisztában vannak vele, hogy tökéletlenségükben rejlik a tökéletességük.

   Azt mondják, semmi nem lehet tökéletes. Én azt mondom, semmi ne legyen tökéletes! A tökéletesség hiba. Bosszantó, ordító, megalázó hiba.

Amikor másoknál minden a helyén van, akkor érzed csak igazán a saját tökéletlenségedet. Amikor minden és mindenki egyfajta szép, nagy, közös harmóniát áraszt, akkor csak te lógsz majd ki a sorból. És őrülten szomjazol a hibára, mert mások hiányosságai fogadtatják el veled a magad hiányosságait. 

   Körbenézel egy emberekkel teli teremben és elkezdesz kutatni. Talán magad sem tudod, hogy keresel valamit, addig, amíg meg nem találod. És akkor megnyugszol. A falon az egyik kép ferdén áll; egy nőnek lecsúszott a melltartó pántja a vállán és nem veszi észre; egy férfi percek óta úgy beszélget, hogy egy darab olvadt sajt lóg a szája széléről.

Ezek apró örömök.

Az igazi boldogságot az okozza, ami eredendően hibás.

Nyugalommal és békével telik meg a bensőd, amikor kusza fogsort látsz egy egyébként unalmasan átlagos arcon, vagy egy szűk ruhából kihurkásodó testet; egy embert, aki dadogva beszél, mert előre sietnek a gondolatai.

Ez nem káröröm! Ez tisztán öröm. Öröm az „emberi” miatt.

Jó tudni, hogy kettővel arrébb a magas fiú lusta volt fogszabályzót betetetni, vagy az a lány a jojó diéta visszahízós fázisában van. Szinte látod, hogy a sokadik mini islert nyomja be a szájába, hogy közben azt mondja magának „na jó, ez most már tényleg az utolsó”, és tudja, hogy nem az.

Hogy a csálé fogú fiút piszkálták a fogsora miatt az iskolában, de a pénzét inkább tanulásra költötte, és a feleségét a legkevésbé sem érdekli, hogy a szemfoga félig ráhajol az egyik metszőfogára.

Hogy a dadogó férfi, amikor a családjával beszélget, nyugodt, és nem bicsaklik meg a nyelve.

   Amikor felismerjük, hogy a szimmetria unalmas, és a harmónia frusztráló, akkor szinte vágyat érzünk, hogy valamin rontsunk egy kicsit.

Ha azt vesszük észre, hogy – talán nem tudatosan, de – még a bugyink színe is megy a fülbevalónkéhoz, akkor sürgősen iktassunk be egy disszonáns elemet.

Legyen az egy boka zokni,

vagy egy vastag műanyag nyaklánc.

   A tökéletes összhang egész egyszerűen ostobaságot üzen. Arról nem is szólva, hogy iszonyat figyelmet igényel. Egész nap vigyáznunk kell arra, hogy csak a ruhánkhoz színben passzoló ételeket fogyasszunk, felkészülve arra az eshetőségre, hogy leesszük magunkat.

Egy kedves kolléganőm mindig nagy figyelemmel válogatja össze a napi ruha-fejadagját, de nem teszi magát kiszolgáltatottá a tökéletességért: mindig csak az egyik fülébe tesz fülbevalót, mert ahogy ő mondja „egyet biztos elveszítene”.

A hiba maga válik erénnyé.

Nem megy a táskád a kabátodhoz? Akkor kapjon még nagyobb figyelmet! Tedd még feltűnőbbé a sorból kilógó darabot, hogy érezzék, te akarod, hogy kilógjon a sorból!

Túl nagy az orrod? Fogd össze jó szorosan a hajad, és simítsd hátra! Tűnjön csak még nagyobbnak! Hadd lássák, tudod, és nem akarod rejteni!

Minden hibád üvöltse: „Soha többé nem tudtok megbántani a tökéletlenségemért, mert én már bántottam magam eleget.”

Mindezt persze csak akkor tedd meg, ha már valóban elfogadtad. De akkor tényleg tedd meg!

Ám végezetül van egy rossz hírem: attól, hogy elfogadtad, rút vagy, még nem leszel szebb.

A-ból B-be eljutni (amely egyenletben A nincs 10 kilométernél távolabb B-től) a leghosszabb menetidővel a tömegközlekedés szolgál. Nem tudsz olyan rövid utat bonyolítani, amelyhez ne kellene 12-szer átszállnod. Ez a tél közepén pedig szimplán kegyetlenség.

Elképesztő, hogy mire képes a jeges szél és a latyakos járda. Rosszabb, mint a telihold. Az emberek megőrülnek. Ma láttam egy ötvenes urat, aki gyermeki mosollyal az arcán minden második lépést csúsztatva tett meg a moszkván, mintha a jégen rollerozna, és mintha nem látná senki. (Mint azok az autósok, akik üvöltve éneklik a kedvenc dalukat a kocsiban, a piros lámpánál állva, elfeledkezve arról a tényről, hogy korábban maguk tekerték le az ablakot.)

A járdán csúszkálást én is mókásnak tartottam egészen addig, amíg nem kellett szorosabb barátságot kötnöm egy villanyoszloppal egy a jeges aszfaltnak köszönhető közelgő esést elkerülendő. Szép lassan felsegítettem magam (mintha kötelet másznék – na abban mindig tök béna voltam), megigazítottam a sapkámat, és én is úgy tettem, mintha nem látta volna senki.

De visszatérve arra, hogy szélsőséges viselkedést vált ki a téli tömegközlekedés – tegnap ésszerűnek nem mondható, ám annál vakmerőbb módon intettem le a buszt. Már a megállóban állt, berregett, hogy „mingyábecsukomazajtót”. Én meg lelkesen futottam a megállóba. Szemből. Egészen konkrétan az úttestesten, a busszal szembe. Gondoltam: vagy elüt, vagy felvesz, de mindkét opció jobban hangzik, mint várni a hidegben a következő buszra.

Talán kikövetkeztethető: felvett.

Szóval a hideg és a tömegközlekedés. (Olyan vagyok, mint egy vizsgázó, folyton eltérek a kihúzott tételtől.)

Ma, ahogy ácsorogtam a 206-oson, másra sem tudtam gondolni, minthogy nemsokára hazaérek, ahol meleg van, meg kifőzésre váró tea filterek. Egyre jobban nyüszítettek a lábujjaim a hidegtől. Forró vágyat éreztem egy vastagabb zokni iránt. Sőt, egy vastag térdzoknit, vagy pamut combfixet akartam. Vagy nem is, jöhet a harisnyanadrág.

Gondoljátok el, mennyire átfagyhattam, ha felmerült a harisnyanadrág-viselés lehetősége! (És most nem azokra a cuki színes-mintás műanyag harisnyákra gondolok, amilyenben például Pókember mutogatja a formás hátsóját! Hanem az igazi szocreál darabokra, amelyeknek a derekába gumit fűztek, és csak egy lépés választotta el őket a macskanadrágtól, ami aztán mindennek a teteje volt.)

Hogy kimentsem magam ebből a kellemetlen helyzetből (nem a fagyoskodásra gondolok, hanem a harisnya akceptálásából következő szégyenre), elkezdtem a ruhanemű rossz tulajdonságaira összpontosítani. Arra, hogy bordázott. És eltekeredik. És nem is derékig ér, hanem nyakig. És lepödörve kell hordani, és így a derekamon egy harisnyahurkát kell viselnem. És a gumival szemben támasztott követelésünk, – nevezetesen, hogy tartsa rajtunk a harisnyát (azt hiszem elfogadható elvárás) – minden viselésnél megbukott volna, ha nem segítünk rá egy-egy határozott csomózással, mígnem egy idő után a gumi egy szomorú sercegéssel kileheli a lelkét, és kezdődik újra a fűzögetés. Amúgy a harisnya rugalmassága a zéró tartományban mozgott, hiszen egyetlen felvétel után kinyúlt, és büszkén úgy is maradt.

Nos, talán nem árulok el titkot, a gyűlölködő eszmefuttatástól SEM FÁZTAM KEVÉSBÉ!

A másik fagyás elleni agyban történő küzdelem pedig simán az, hogy arra gondolok, legalább mások is tökre fáznak. Kedves megközelítés.

Na, és a fiúk. A fiúk nem is hordhatnak harisnyát. Vagyis igen, csak nekik még jobban kell titkolniuk.

Vagy levágják a lábfejét, és jéger alsónak nevezik.

Bár nem állítom, hogy gerjedelemtől izzó tekintettel vetném magam egy olyan pasi karjaiba, akiről kiderül, hogy nem harisnyanadrágot hord, hanem jéger alsót.

A lényeg azonban, hogy ők is fáznak, és velük mi legyen?! Mert ugye apa hordhat jégert, a kürtős kalács árus is hordhat jégert, meg tulajdonképpen mindenki hordhat jégert 60 felett.

De alatta? 60 alatt mi lehet a nadrág alatt? Engedélyezek a fiúknak egy kedves térdzoknit. Csak hogy jelezzem, milyen szociális vagyok.

Szóval álltam a buszon. Nézegettem az embereket magam körül, és elkezdtem megtippelni, hogy vajon kin milyen alsóruházat lehet.

A néniknek könnyű. Nekik ugye ott van a bundabugyi, a kombiné, az alsószoknya.

A bácsik (ahogy korábban kifejtettem) húzhatnak jégeralsót, csizmabélést, atlétatrikót.

De hol jön el az a pont, amikor megszégyenülve, de engedünk az évszak kihívásainak?!

Szóval álltam ott a buszon a trendi – ám az időjárás tekintetében teljesen inkompetens – kis csizmámban, a zsebembe fagyott kezemmel, és bevillantak azok az idők, amikor anyukám a megfelelőnek vélt ruhadarabok kiválasztásával gondoskodott arról, hogy ne fázzak meg. Vállalva annak kockázatát, hogy soha senki nem szeret belém az oviban. (mégis kinek tetszik egy színes michelin baba?!)

Mindez kezdődött a sí overall-lal (a büdös életben nem síeltem, akkor minek?!),; folytatódott a gyöngyvászon külsejű hótaposóval; az egybekötött sapka-sállal (amiben mindenki úgy nézett ki, mint egy Moncsicsi); és zárult azzal a pár két ujjas kesztyűvel, amelynek egy-egy darabja egy hosszú madzag egyik, illetve másik végére volt varrva, és a kabát akasztóján keresztül volt végig futtatva a két ujjban.

Tulajdonképpen csoda, hogy szövődtek egyáltalán szerelmek az óvodában.

Szóval álltam a buszon (csak hogy ki ne zökkentsem magam), és azon gondolkodtam, mikor lesz már végre TAVASZ?!

Ezennel életre hívom a Kalaptűs forradalmat!

Mindenkit megnyugtatok, nem kezdek bele valami hosszú feminista dumába – vagy éppen az ellenkezőjébe. Pusztán a világot jobbítani szándékozom. J

Egy bejegyzéssel oldanám meg a női-férfi egyenjogúság problémáját. Olyan kevés elég hozzá. Például egy kalaptű. Na, jó, az elején kezdem.

Nem oly rég lecseréltem a téli gumit a kocsin, ahogy minden évben. (Tudom, Apa, már hetekkel ezelőtt kellett volna, hogy megelőzzem a havazást; hogy ne legyen tömeg a gumisnál; meg ne fagyjak szét, amíg a szakik nagyban dolgoznak. A lényeg, hogy elintéztem.)

Álltam a garázsban, a felnyitott csomagterű autóm előtt, és fejben próbáltam megoldani azt a logisztikai problémát, hogy vajon hogy fér be 4 kerék egy Alto-ba. Tudom, úgy hogy kiszállnak az elefántok (aki zsiráfokkal ismeri, attól bocs).

Aztán neki láttam. Ahogy fogtam a kezemben a koszos nylonba csomagolt, súlyos gumikat, és betuszkoltam a rakodótérben hátrányos helyzetű kis Suzukimba, megvilágosodtam.

A kezeim kékre fagytak, míg a homlokom gyöngyözött, a nadrágom már tiszta kosz volt, és azt gondoltam: igen, volt értelme a feminizmusnak. Olyannyira egyenlők lettünk, hogy ma már egyedül intézhetem a gumicserét. Hát nem fantasztikus?! Hosszú évtizedek kitartó munkája szárba szökkent. Minden nőnek joga van azt csinálni, amit egy férfinak – feltéve, ha előtte végzett kötelező teendőivel.

Egyszerűen nem értem, hol rontottuk el. Hogy lehettünk ilyen hülyék?! Miközben azon küzdöttünk, hogy a munkánkat, a személyiségünket épp úgy fogadtassuk el a világgal, mint a férfiak, csak annyit értünk el, hogy mostanra magunknak nyithatunk ajtót, és fizethetünk nagyvonalúan egy vacsorát.

Pillanatnyilag ez az állás.

A válasz a következő. Ha visszatekintünk, a férfiak soha nem voltak figyelmesebbek, vagy fordultak nagyobb tisztelettel felénk. Nem. Pusztán a felmerülő problémákat akarták gyorsan kezelni. Ez lenne a kalaptűtörvény.

Nem azért nyitottak ajtót előttünk, mert udvariasak voltak. Mindössze azért, mert (1930-ban például) az egyik kezünkben borítéktáskát tartottunk, a másikkal selyem kesztyűinket húztuk le, majd egy mozdulattal a kalapunkból eltávolítottuk a kalaptűt, hogy szalonképesen léphessünk be az étterembe. Az éhes férfi pedig megtett mindent azért, hogy minél előbb asztalhoz ülhessünk. Például, kinyitotta az ajtót (egy lépéssel közelebb a vacsorához), kihúzta előre a székünket (egy újabb lépés az ételhez jutáshoz), elénk nyújtotta az étlapot (bízván abban, most már tényleg mindjárt enni fogunk).

Oké, most szemét voltam. Nyilván túlzok (remélem).

Más szóval: hordj szoknyát, kesztyűt, kalapot – na, akkor tiszteletadásra alkalmas gesztusokkal fogsz találkozni. Még ha tudatosan nem is annak szánták. Egyszerűen, szavak nélkül követelheted ki a nőiséged előtti tisztelgést.

A világért nem sírom vissza a két háború közötti időszakot (főleg, mert mostanában nyomasztóan jelen van a közéletben), csupán azt szeretném elérni, hogy a nő nő lehessen negatív előjel nélkül. Hogyha azt mondjuk, hogy ember, akkor ne rögtön férfira gondoljunk; ha azt mondjuk író, abból ne következzen egyértelműen, hogy az illető neme férfi!

Miután a feminizmus elmélete még mindig csak elmélet, másik irányból kell támadni. Legyél újra nő! Annak minden jellemző kiegészítőjével - ha ahhoz van kedved. 

Attól, hogy kisebb a fejem, nem vagyok hülyébb. Attól hogy magas a cipőm sarka, nem érek kevesebbet (ha így lenne, Prince nem lenne ilyen zseniális zeneszerző). Sőt. Ahogy Audrey Hepburn mondta az Álom luxuskivitelben végén: „Vannak olyan levelek, amelyeket csak kirúzsozott szájjal lehet elolvasni.”

Amúgy csak jár a szám. Nem ettem meszet, hogy 0 fok alatt körömcipőben és mini szoknyában zavarjam meg a városképet.

Amikor egy film jelmezeiről írok, mindig azzal kezdem, hogy nem a filmet jöttem méltatni, aztán a bejegyzés felét mégis ez teszi ki.

Nos, van egy rossz hírem: nem lesz ez másként a legfrissebb Bond film esetében sem.

Tudom, akció, meg pörgés, meg összetört autók, meg sikoltozó nők – és ne kezdjek logikát keresni ezekben a jelenetekben. De azért csak bosszant.

   Az Indiana Jones negyedik részében Harrison Ford egy hűtőbe bújva élt túl egy atom robbanást – na, az kutyafasza volt a Skyfall-hoz képest.

És még így sem győzöm hangsúlyozni, hogy az eltúlzott majdnemmeghaldeaztánmégsem jelenetek zavartak a legkevésbé. Mert ha már fizetsz egy valag pénzt a mozijegyért, akkor ugráljanak, futkározzanak, feszüljenek a férfiizmok, üssenek át a nők cicigombjai a blúzon.

Amit a leges-leges-leginkább utálók az akciófilmekben, azok a szellemesnek szánt bemondások. Az akció kellős közepén, mikor egy hajszálon múlik az ügynök élete, de mégis megússza, küld valami ostoba mondatot a nézőnek, például „nem baj, úgysem szerettem annyira ezt az öltönyt”! (Ez nem a filmből kiragadott mondat, csak egy általános példa.)

Na, ezekből annyi van, hogy…hogy…ja, nem, csak ilyenekből áll. Nem tudna kérni egy pohár vizet csak úgy, mindenféle mondatba rejtett üzenet nélkül?!

Ami azonban a legszomorúbb, hogy a Skyfall – épp annyira, mint az előző rész – szánalmasan komolyan vette magát.

   A Casino Royalban az volt az üdítő, hogy mintegy előzményfilmként Bond még nem is volt Bond igazán. Egészen nyugodtan állított görbe tükröt a „tévedhetetlen” ügynöknek. Minden unásig ismert kis trükkel leszámolt.

Például: (asszem, valahogy így szólt)

Csapos: Mit adhatok?

Bond: Egy száraz Martinit.

Csapos: Rázva vagy keverve?

Bond: Mit szórakozik? Adja már!

Az ilyen apróságoktól volt tényleg szórakoztató a film. És ebben a filmben Daniel Craig Bond-ját elhittem. Itt nem volt gond, hogy többet félmeztelenkedik, mint szokingoskodik. Mert ő még nem Bond! Beleszerethet egy lányba. Mert ő még nem Bond! Elnéztük, hogy alsó-középosztálybeli munkás gyerek feje van, birkózó fülekkel. Mert ő még nem Bond!

Épp ezért tetszett akkor Craig, és épp ezért haragszom rá most.

   A Quantum csendje már megpróbált beállni a megszokott filmek sorába, és csúfos kudarcot vallott (mondjuk a forgatókönyv sem segített túl sokat rajta).

Ezt látván a készítők, miért folytatták ugyanott?

Mindegy.

Hogy néhány pozitívumot is mondja, tetszett, hogy komoly jövőbeni változásokat vetített előre a Skyfall egy-egy jelenete. Bár nem tetszett minden módosítás.

És a legfontosabb erény: Javier Bardem. Nemes egyszerűséggel meg mentett a filmből néhány mozzanatot. Amúgy tetszett volna, ha előbb kapcsolódik a sztoriba.

Összegzésképp a film egy rohadt hosszú karóra reklám. De most már tényleg a ruhák jönnek. J

Jelmezek:

Tulajdonképpen nagyon sajnáltam a tervezőt, mert a rengeteg ügynök-öltöny nem adott nagy teret a képzeletnek. Ezért aztán kompenzálásként minden civil kosztüm olyan volt, mintha a Vogue-ból rángatták volna elő.

Szívesen írnék Bond ruhájáról, de lehetetlen. Szépen feszülő zakó-nadrág kombók (legyen az öltöny vagy szmoking).

És mindannyiunk örömére sok-sok jelenetben még ez sem volt rajta. J

Az Eve-et játszó színésznő örülhetett, mert gyönyörű ruhákat kapott. Ráadásul többször tűnt fel, és mindig kicsit más minőségében. Az elején kapott egy szafari színű kabátot, mert ezerrel lövöldözött meg minden. Már csak az nem világos, hogy ehhez miért húzott bőrnadrágot?!

  A piros szín mindig veszélyes. Minél világosabb a bőrszín, hajszín, általában annál szebben mutat, mert a piros nagyon erőszakos szín. De Naomie Harrisen ez is jól mutatott. A tervező pedig emelte a tétet: kétféle pirosat használt, és ezekből bő blúz és ceruza szoknya készült. Ez kritikus szokott lenni, főleg vastag combokkal. Eve-en ez sem fogott ki. Egyszerre volt bájos és vadító a megjelenése.

Az egyetlen kicsit neccesebb kosztüm az aranysárga estélyi volt. A zavaró formázó varrások az elején minden alakon csak rontanak. A ruhát tényleg csak az mentette meg, hogy egy kifejezetten csinos nőn láthattuk. Szóval megérdemelt volna egy igazán szép ünneplőset Naomie.

A másik Bond lány jelmezét tekintve őszintén szólva bizonytalan vagyok. Először Shanghai-ban találkozunk vele. Volt egy olyan érzésem, hogy a helységnév hallatán a tervezőnek beugrott a klasszikus film noir (A sanghaji asszony). Az első kosztüm gyönyörű volt, és egyértelműen a 30-as 40-es éveket idézte.

A ruha hátulja egy halvány fekete nylon anyagnak köszönhetően szinte teljesen láttatta a nő hátát. Mindenki feszülten várta, hogy megforduljon. A fiúk annak reményében, hátha elől sincs több textil. A lányok azért, hogy megtudják (az egyértelműen melltartó nélküliség eredményeként) vajon mennyire lógnak a hölgy mellei.

Fájdalmasan kell elismernünk: semennyire.

   A kedvenc hibám a filmben a programozó gyerek volt. Az lett volna a cél, hogy jelezzük, ez a srác elszakadt a külvilágtól, és ahogy fogalmazott „pizsamában a monitor előtt” többre megy. Egy ilyen karaktert egyáltalán nem érdekli, hogy mi van rajta. Kivesz egy inget, meg egy mellényt a szekrényből, anélkül, hogy megnézné alaposabban. Ehhez képest kapott egy rohadt drága szemüveget és egy állat trendi mellényt. Így inkább hasonlított Justin Timberlake-re, aki maga tervezi, az áll-ciki mellényes dolgokat, semmint Lengyel Lászlóra, aki szintén maga veszi elő a már megszokott kötött mellényeit. Nem akar divatozni, ezért olyan szerethető ő, meg a mellénye.

Javier Bardem kosztümjének örültem a legjobban. Egészen hátborzongató látványt nyújtott az egy számmal kisebb öltöny, ami egyaránt feszült a mellkasán és az ágyékánál is.

Ahogy Monica mondta a Jóbarátokban: Pontosan kivehető volt a dupla 0 és a 7-es is.

Mindehhez visszataszító mintájú inget kapott. És minden szavát elhittem.

És végezetül a színészek (sokszor jogos) hiúsága. Bardem már a Nem vénnek való vidékben bebizonyította, ha a szerep megkívánja, a leggázabb sérót is bevállalja. Itt sem tett másként. És ha nem lett volna szőke a haja, sokkal kevésbé élt volna a karakter.

   Nem szeretem, amikor egy filmben nem kap elég figyelmet a látvány, de az sem bosszant kevésbé, ha túl díszítenek egy jelenetet. Korábban ejtettem pár szót arról, hogy kosztümös filmben patikamérleggel kell kiszámítani a jelmez összetevőit. Egy más korban játszódó film hangulatáról nagyban a jelmezek és a díszlet gondoskodik (persze az sem hátrány, ha jó a sztori).

Milliószor átvettük, bár nem árt ismételni, hogy mennyire fontos, hogy tudjon a részletekre koncentrálni a jelmeztervező; hogy figyelembe vegye az adott karakter korát, vagyonát és persze a nemét. J

És amikor már jól figyelembe vett mindent, akkor egészen fellelkesül és jönnek a kreációk, ahogy a csövön kifér. Ez az egyik legbosszantóbb jelenség: A jelmeztervező önmegvalósít.

A Túszharc című film, azontúl, hogy nem szeretem - ennek természetesen több oka van Russel Crowe személyén túl is (hogy csak egy példát mondjak: mi a toszért csókolja meg a férjéért aggódó feleség az azt kereső túsztárgyalót?!) – az első perctől kezdve divatshow. Meg Ryan még jól néz ki, ezt kiaknázandó a ruhákért felelős kolléga, minden elképzelhető kreációval megajándékozza. Gyakorlatilag a jelenetek többségében úgy néz ki, mintha most indulna egy Elle címlapfotózásra. Ez nem is zavarna. A történet szerint gazdag csaj, más dolga sincs, mint ruhákat vásárolni, és személyi stylist-tal konzultálgatni, de amikor elrabolják a férjét, és minden perc drága, akkor szerintem, megelégedhetne a póló farmer kombóval. Ehelyett a legkülönlegesebb szoknyákat húzzák rá, amit feldobnak csini övekkel, és ha ez nem lenne elég, kap egy szőrös kis mellénykét is.

Tiszta sor. Apu éppen túszejtők fogságában senyved, anyu megpróbálja összeszedni a váltságdíjat és megcsípni a legjobb túsztárgyalót, de ez idő alatt sem adja fel a dizájner öltözékek iránti igényét, amelynek nyilván napi több órányi tükör előtt álldogálás a járulékos költsége. Ennél a filmnél legalább csak a női főszereplőt érinti a jelmez kavalkád.

   Van, ahol ez kiélezettebb.

A mexikói című film – ami szintén nem tartozik a kedvenceim közé – ennél is többre vállalkozik. A jelmeztervező nem csak zavaróan trendinek öltözteti Julia Robertset, de még arra is ügyel, hogy a partnerét alakító szintén trendi cuccokban feszítő Brad Pitt maga is kiegészítővé váljon. Ruhái mindig bosszantó összhangban vannak a női főszereplőével, de sok esetben a kiegészítőkhöz és a díszlethez is passzolnak.

A stylist mindenre ügyel. Julia Roberts kardigánja tökéletesen illik a kanapén heverő párnához, sőt a csomagtartóban fekve, haja, felsője és az autó lámpafénye is gyönyörűen egymáshoz idomul.

Ugyanez igaz Brad Pitt pólójának, és a rá fegyvert fogó bandita ruhájának összhangjára is. Azt már meg sem merem pendíteni, hogy egy hosszú ujjúra húzott rövid ujjú póló egy kicsit több az elvárhatónál Mexikó klímáját tekintve. Bár tény mindenhol szépen feszül. J

  Szintén komoly figyelmet szenteltek a készítők a Határok nélkül című film látványának (már le sem írom, hogy ezt a filmet is utálom, bár így van).

Az, hogy jószolgálati aktivisták (akik valószínűleg nem sokat gondolkodnak reggel azon, hogy mit vegyenek fel) olyan ruhákat kapnak, ami megy a tájhoz, az minősíthetetlen.

   A Csak szex és más semmi a jelmez szempontjából éppen a határon billeg. A legtöbb ruha megfelelő: mutatós, de a mindennapi viseletben előforduló. Azonban az esküvői jelenet mellett nem mehetünk el szó nélkül. Nem mondom, jól mutatnak az egymáshoz passzoló színek, de az, hogy mindenki a bézs és a rózsaszín árnyalatában bulizik, az egy kicsit erős. Ugyanez a gond a plakáttal is.

   Apró hibák, figyelmetlenségek persze minden filmben előfordulnak. Egy egyszerű példát mondok. Az angol beteg – kvázi – zárójelenetében Ralph Fiennes a karjaiban viszi szerelmét a barlangba.

Mivel egy repülőgép baleseten vannak túl, még el is hiszem, hogy van ott egy ejtőernyő, amibe becsavarja a nőt, de az már sok, hogy felfelé menetben a szél szembefúj, és a gyönyörű, fehér selyem csak úgy lengedezik, miközben a főhős hangtalanul sír, és a kamera távolodásával együtt hangosodik a katartikusnak szánt zene. Blöööö…

   A legneccesebbet hagytam a végére. Félek, ha tovább olvassátok, kiakadtok, és azt gondoljátok majd, kapjam be, és rohadjak meg ebben a sorrendben, DE:

Én utáltam a Drive-ot! Bocsánat. Tényleg szégyellem magam.

A közhelyes sztorin még ki sem akadtam volna, no meg én is szeretem nézni két órán keresztül Ryan Goslingot, de egy sunyi kis csíny áldozatává akar tenni a film.

Jó ideje tombol a nyolcvanas évek láz. Dalokban, videó klipekben, filmeken. Ezt az életérzést lovagolja meg okosan – és számomra ellenszenvesen – az alkotó.

Ha pár évvel korábban látunk valakit skorpiómintás kínai műselyem, passzentos kabátban, akkor fogjuk a fejünket, hogy de gáz. Most viszont Gosling viseli egy retró hangulatú filmben, így máris kúúúl.

Carey Mulligant már több jó filmben, több jó karakter bőrébe bújva láthattuk. Itt is egy szimpatikus jelenség, de sajnos a jelmeztervező őt sem kímélte. Az, hogy semleges ruhákat kapott, ami lehet mai, de még évtizedekkel korábbi is, hihető, ügyes megoldás.

De aztán helyrerakják a nézőt a lány nem létező frizurájába tett igazi gyerekkorunkat idéző pattanós csattal. Ehhez jött az arany karika fülbevaló. Szinte vártam, hogy rágja a körmét, mert – azt hiszem – ebben a filmben láthattuk a legigénytelenebbnek a színésznőt. A történetet tekintve ez persze lehetett koncepció, és akkor helyén van. De a hajcsatra nincs mentség. 

Szegény Christina Hendricks is rosszul jött ki a sztoriból. Az a kis „plusz”, amivel kifejezetten vonzó jelenség a Mad Men című sorozatban, most csak közönségessé teszi, főleg, hogy erre ráerősítenek a klasszik nyolcvanas évekbe illő ízléstelen körömlakkal, és harsányan vörös hajával.

   Azt el kell ismerni, hogy a film zenéje jól sikerült. Naná, jó kis nyolcvanas években ébredő szinti-popot hallhatunk. Mindamellett el kell ismerni, hogy az a bizonyos dal bemászik az ember bőre alá.

Alapvetően nem haragudnék a Drive-ra, ha pusztán rossz film lenne. De így, hogy meg akar venni ezzel az olcsó hangulatkeltéssel, így az érdektelenségem inkább dühbe fordul. :(

   És az üdítő kivétel:

Ritkán találkozni azzal, hogy a jelmeztervező kevésből állít elő sokat. Talán, mert sokszor szegény ember vízzel főz, de a példa, amit felhozok, nem egy kis költségvetésű film. A Francia csókban Meg Ryan viseletét gyönyörködtetően egyszerűen és okosan oldották meg. Amint repülőre száll a főhősnő, látunk rajta szinte minden egyes ruhadarabot, amelyet később viselni fog. Mivel a történet elején ellopják a ruháit – ám rajzfilmfigurának hatna, ha napokon keresztül ugyanabban a szerelésben látnánk – a jelmeztervező variálja az állandót.

Nos, nézzük csak: fehér trikó pántos felső, rajta fehér ing, azon mintás mellény és egy sötét kabáttal zárul a sor. A következő jelenetekben hol az egyiket hagyja fent, hol a másikat. Egyszerű, nagyszerű.

Ha utána számolok, a mai válogatásban több filmet utálok, mint szeretek. Haj, de negatív vagyok. :)

A következő bejegyzésben igyekszem a szívemnek kedves filmeket előnyben részesíteni.

Na, ennek a bejegyzésnek most semmi köze a divathoz. Bocs! :)

Hallgasd meg, ha el szeretnél látogatni a Klubrádióba, és innál egy békebeli málna szörpöt!

Az egyenruháknak, uniformisoknak mindig van egy spéci bája. Régóta gondolkodom azon, hogy miért tetszik azoknak, akik máson látják; és azoknak miért nem, akiknek hordaniuk kell.

Kezdjük a legalapvetőbbel. Iskolai formaruhák. A rendszerváltás előtti műszálas sötétkék köpeny nyilván nem izgatott fel senkit komolyabban.

Aki persze nagyon menő volt, az más árnyalatú, méretű, zsebes vagy éppen zseb nélküli változatban küldte. Nem mintha ezek bármelyikében egyáltalán csinos lehetett volna egy 14 éves lány, vagy szintén köpenyben nyűglődő kortársai.

Én mondjuk valami ismeretlen okból, szétrágtam a gombjait, így azok fluktuációja jóval magasabb volt a hivatalosan ajánlottnál. Bár nem gondolom, hogy izgalmamban rongáltam a köpenyt.

A szintén nem izgi egyenruhák részeként említhetjük meg a szép emlékű úttörő nyakkendőt. Én csak a kisdobosig jutottam el. (De eskű én nem rontottam el semmit! Csak valami politikusok, vagy mik kitalálták, hogy legyen köztársaság...vagy mi. Nekem ebből hét évesen csak annyi esett le, hogy a piros nyakkendő ugrott.)

Ha ide vesszük még a műfaj nyugati változatát, a cserkész nyakkendő sem volt kifejezetten szexisnek mondható.

Mindezek tükrében mi olyan észvesztő a japán iskolás lányokban?

Jó. Persze. Tudom. Minden pasi álma, hogy a csaja egyszer kockás miniszoknyában, térdzokniban és szűk blúzban jelenjen meg nála (felteszem a hátizsák nem kötelező kellék, de hát ahány ház…).

Amúgy meg csak a szájuk jár. Én egyszer kipróbáltam a csábítás ezen formáját. Azonban akinek szántam csak annyit kérdezett: „Nincs meleged abban a térdzokniban?”

Szóval erről ennyit.

De nézzük tovább az egyenruhák kevésbé pedofil gyanús kategóriáit. Az életünket hivatalosan is védő hétköznapi hőseink könnyen felismerhetők jellegzetes sapkáikról, nadrágjaikról.

Több felmérés is bizonyítja, hogy a legszexibb életmentők a tűzoltók. Na, nem feltétlenül a nadrágtartó miatt.

Ennek végtelenül egyszerű a magyarázata. A hősiesség a legmaszkulinabb tulajdonsága egy férfinak. A mentősökkel kapcsolatban azért nem ennyire egyértelmű a  vonzalom, mert ha arra gondolunk, hogy más emberek testrészeibe nyúlkálnak, orrába fújkálnak és vénájába szurkálnak, akkor minden további testnedvvel kapcsolatos vágyunk seperc alatt szertefoszlik. (Csak a bűntudat marad, mert hát, hogy lehetünk ilyen finnyásak, amikor ők életeket mentenek?!)

Azt hiszem a rendőrök iránti minimális érdeklődés sem szorul magyarázatra. Mert hát szép dolog, hogy az elméletben ők kapják el a rosszfiúkat, de mi csak olyan élethelyzetben találkozunk velük személyesen (feltéve, hogy nem vagyunk rossz fiúk), amikor szondát fújatnak, egészségügyi dobozt ellenőriznek, és megbüntetnek, ha világítás nélkül teszed meg azt a 20 métert, ami (nyilván tök véletlenül) a Budapest vége, illetve az újra Budapesten vagy táblák között van.

Ehhez képest a tűzoltók folyamatos életveszélyben töltik napjaikat. Lángoló raktárépületekbe rohangálnak, hogy síró csecsemőket hozzanak ki. (Kedves olvasó, most ne köss bele abba, hogy mi a fenét keres egy síró csecsemő egy raktárépületben – csak megpróbáltam dramatizálni a helyzetet.) Nem törődve robbanással, füstmérgezéssel bajbajutott embereken segítenek.

Ez így mind igaz, de mitől van, hogy az egyenruhás hősök közül mindig csak az őket ábrázoló fotókból készül naptár?

Nos, az ok ismeretlen, de az igazságtartalmában éppannyira felesleges kételkedni, mint a relativitás elméletében.

Ahogy a fiúk várják a tavaszt, hogy végre szoknyában sétálgassanak a csajok, én is pont ilyen lelkesedéssel várom a felmelegedést, hogy végre a tűzoltók az állomás előtt szép piros autóikat hiányos öltözetben mossák.

Ennyit a valódi hősökről. Most jöjjön a többi. Mert nekünk nem elég ám az, ami van, még újakat is ki kell találni. Erre épül az amerikai képregény piac.

Mindenkinek jár egy hős! Legyen az Marvel vagy éppen DC Comics kiadványbéli. Persze vannak, akik ezt kinövik; vannak akik elmerülnek benne, és többé nem is képesek valódi kapcsolatot építeni a külvilággal; és van, akit felnőtt fejjel fertőz meg a szuperhős-kultusz. Ciki vagy sem, én az utóbbi kategóriába tartozom. Gyermeki lelkesedéssel és persze tátott szájjal bámulom a moziban a fantáziahősöket. Mert repkednek, meg eltűnnek, meg mindenfélét csinálnak, amire minden normális ember vágyik.

Tulajdonságaiktól függően pedig egy kedvencet biztos választunk. Az enyém Pókember!

És nem csak azért, mert egy csóró kisfiú. És nem csak azért, mert Tobey Maguire kelti életre a vásznon (és ami még jobb, hogy az új filmekben már Andrew Garfield fogja), hanem azért is, mert nem csak az ő, hanem a ruhája fejlődését is végig követhetjük. Ahogy a ciki piros pulcsi-jéger gatya kombóból, egy ultraszexi arctalan rovar mez lesz.

Ha kell második helyezettet választani – márpedig miért ne kéne; kötelezővé is tehetem, ez az én blogom :) – , akkor az Vasember lenne. És nem csak azért, mert ő nem csinál titkot a kilétéből. És nem csak azért, mert Robert Downey Jr. kelti életre a vásznon. És nem csak azért, mert az ő ruhája a legbiztonságosabb, hanem azért is, mert a filmben néhány gomb megnyomásával el is készül az a ruha. Arról nem is beszélve, hogy a selyemnél a vas valamivel nehezebben varrható. Azt hiszem.

Persze illik akkor már a legcikibbet is kiválasztani. Ez nem lehet más, mint Superman. És nem csak az unásig ismételgetett: kívül hordja az alsóját dolog miatt. És nem csak azért, mert a szeretett nő nem ismeri fel szemüveg nélkül, hanem a klasszikus Superman beállás miatt. Közepes terpeszállás, felszegett fej, csípőre támasztott ököl, és mögötte lobogó köpeny.

Amerika kapitány lasztex ruhája is megér néhány szót. Még ha a gúnya szépen ki is emeli a hős kidolgozott testét, akkor is tök gáz, hogy az Egyesült Államok lobogójából készült.

Nincs még egy ilyen hazafias közszereplő Amerikában. Leszámítva talán Bruce Springsteent, aki szerintem állami támogatást kap megjelenő lemezeire.

Batmant sajna ki kell hagynom az összehasonlításból, mert Christopher Nolan úgy döntött, maffia filmet csinál Bruce Wayne aktuális kalandjaiból, és úgy törli el a Tim Burton által megálmodott ártalmatlan képregény világot, mint Móricz Zsigmond a parasztromantikát.

Azért egy mondat a ruhájáról: én tuti nem bíznék olyasvalakiben, aki macskafület ragaszt a fejére, és közben denevérnek adja ki magát.