Sikerült elkeverednem egy olyan jóga órára, ahol én voltam az egyetlen lány. Még az oktató is fiú volt. Ez persze egy véletlen balszerencse eredménye volt. (Értsd: timárági képtelen felfogni, hogy mi a különbség a páros és a páratlan hét között.) A lényeg tehát, hogy rossz órarendet néztem. Na, de mindegy is. Gondoltam, ha már eljöttem, mégis csak jógázom egyet. És persze egyáltalán nem éreztem magam furán a norvégmintás cicanacimban, olyan srácok között, akik simán letették a térdüket a fülük mellé (természetesen haladó jógaórára estem be – ahogy kell). Amúgy is ritkán látni fiúkat nyújtó gyakorlatok közben, de itt nyolcan voltak. És egymást emelgették a jógahevederrel. Bizarr élmény volt. Aztán jöttek a több szereplős gyakorlatok. Én, két fiú és egy hengerpárna; én, egy fiú és négy jógatégla; aztán három fiú egy jóga matracon – na jó, ezt már inkább csak néztem.

Az oktató nagyon körültekintő volt. Nem csak a különböző pózok áldásos hatásairól beszélt, hanem a vega táplálkozás helyes módjáról is. Elkezdte sorolni a kihagyhatatlan alapanyagokat és élelmiszereket, úgymint kuszkusz, hajdina, rizs – egy pillanatra elgondolkozott, majd rám nézve a homlokára csapott, és bemondta: Ja, és a hüvelyesek! Őszintén, nem tudom, én voltam inkább zavarban, vagy ő.

Egyezzünk ki egy döntetlenben.

Március nyolcadika körül valahogy egymást követték a nőiségemhez kapcsolódó fiaskók.

   Elmentem a boltba, hogy vegyek egy üveg mézet. Ó, én balga, nőnapon. A pénztárnál én következtem. Átadtam a pénztáros csajnak a mézet, hogy leolvassa a vonalkódot, és rögtön nyújtottam is az előkészített aprópénzt. Ahogy eltette, egyszer csak hátra fordult, és egy nagy vízzel teli vödörből kivett egy fonnyadt rózsát és átadta nekem. Mondván nőnap van. És néztünk egymásra hülyén. Én értem, hogy így kedveskedik az áruház, de mégis csak fura érzés volt kapni egy szál virágot egy velem egykorú lánytól nőnapra. Gondolkoztam, hogy most talán neki kéne adnom a mézemet, vagy mi?! Nem adtam. Azt hiszem nem lesz belőlem idén Aldi háziasszony.

Megpróbáltatásaim közepette eszembe jutott egy korábbi és rám oly jellemző incidens, mikor apámmal elmentünk a csarnokba gyümölcsöt és zöldséget venni. Ő elkezdte kiválogatni a krumplikat, majd csak annyit mondott foghegyről: Ágikám, válassz magadnak egy banánt!

Ő persze észre sem vette figyelmetlen felszólításának kétértelműségét. Zavartanul szelektálta tovább a burgonyát. Nem úgy a nagydarab srác a pult mögött. Fogpiszkálót rágcsált unottan, majd végig mért. Mekkora kéne? – kérdezte vigyorogva. Persze apámat még ezzel sem zökkentette ki. Én nagy zavaromban rávágtam, hogy nem banánt akarok! A kofa ekkor csendben hátradőlt, és várta monodrámám folytatását. Megfelelőnek ítéltem a pillanatot, hogy önkéntes némaságba száműzzem magam. Apám számára pedig a krumplik szakszerű vizsgálata továbbra is érdekesebbnek bizonyult pokoljárásomnál.

Töröm a fejem, vajon miért üldöznek ezek a szituk. Két lehetőség van. Vagy őrült szexualitás sugárzik belőlem (nem röhög!), vagy ismét beigazolódott a lúzerségemre vonatkozó elméletem.

És még előttünk van a húsvét is. Remek.

   Az egész azzal kezdődött, hogy felszerelték a mozgásérzékelős lámpát a folyosón, épp az én lakásom ajtaja fölé. Feltűnt, hogy a lámpa csak az én mozgásomat nem érzékeli. Kivéve fényes nappal. Akkor világít orrvérzésig. Ha elmúlt este hat óra, a lámpa is nyugovóra tér, és csak egészen extrém módon tudom felkelteni az érdeklődését. Még szerencse, hogy jógázom, mert legutóbb a lefele néző kutyapózt felvéve értem el, hogy legalább pár percig legyen világítás. Nem vagyok maximalista, de egyszer úgy szeretném kipróbálni, hogy milyen, amikor az ajtómon lévő három zár mindegyikét úgy nyitom ki, hogy látom a kulcslyukat.

   Lehet, hogy Balekföldéről jöttem?

Hosszas töprengés után megállapítottam, hogy ha így lenne, azt csak észrevenném. Egy barátom szerint kizárt dolog, mert eddig sem vettem észre. Nyilván a csúsztatást viccesnek szánta, én udvariasan fel is kacagtam, de azért csak eltűnődik ilyenkor az ember.

Elkezdtem sorra venni a fura, és szánalmas eseteket.

   A múltkor azt hittem egy ajtóról, hogy az lift. Egy találkozóra mentem, a cím egy belvárosi lakás volt. Egyszerre léptem be a kapun, egy idősebb úrral. Ő előre engedett, én elpirulva a szokatlan élménytől csöndesen köszönömöt rebegtem, majd indultam a postaládák felé, hogy kiderítsem, hányadik emeletre kell mennem. Megtaláltam: negyedik. Egy irányba haladtunk a férfival egészen a magas földszintig, ott ő elkanyarodott balra a lift felé – akkor még azt hittem, hogy a lift felé. De tényleg tök úgy nézett ki! Szép sötétbarna ajtaja volt, a közepén egy kis üvegdíszítéssel. Szóval követtem a férfit, mert a negyedikre már csak nem kutyagolok fel. És akkor megnyomta a lift hívó gombot – akkor még azt hittem, hogy a lift hívó gombot. Így meg is álltam mellette. Furcsán nézett rám. Én mosolyogtam rá, és felelevenítve magamban az „ajtón beengedős” kedvességét, ismét elpirultam. És álltam továbbra is mellette, várva, hogy megérkezzen a lift – mondom, hogy akkor még azt hittem, hogy a lift. Majd egy férfi nyitotta ki az ajtót. Belülről. Na, ezt már nem értettem. Fura egy lift. Benéztem, volt ott egy cipős szekrény, meg esernyőtartó, kicsit beljebb pedig egy csillár. Akkor esett le, hogy az egy lakás, amikor a két férfi egyszerre fordult felém, és várták, hogy kiderüljön, én mégis mit állok ott az ajtóban. Mosoly nélküli pirulás, és fénysebességgel siettem megkeresni a valódi (!) liftet.

   A rejtélyes esetek pedig egyre csak előbukkantak az agyam mélyéről. Legutóbb a fogorvos egy beavatkozás során érzéstelenítőt fecskendezet a szájpadlásomba és az ínyembe. Azt vettem észre, hogy nekem mindig fáj, míg mások meg sem érzik. Van egy elméletem: ennek az lehet az oka, hogy a tűt mindenkinek ugyanaddig tolja be a doki, de mivel az én fejem túl kicsi, nálam ez mélyebb szúrást jelent. Ezt a teóriát az is alátámasztja, hogy egy alkalommal olyan hatásos lett az érzéstelenítés, hogy a jobb szememet néhány óráig nem tudtam lecsukni. De mondtam a dokinak, hogy ne aggódjon, eddig úgysem tudtam kacsintani.

   Aztán mi van még… Például az utcán szembejövő emberek elől mindig én térek ki. Nem a másik. Én. Nyilván az én testi épségem nagyobb veszélyben van, és bizonyosan szemmagasság alatt vagyok, de akkor is!

   Moziban, színházban, koncerten – ahogy kell – mindig elém ül le egy magaska. De nem ám úgy, hogy épp oda szól a jegye. Általában a csajának kellene ott ülni – aki el is foglalja a helyét, én boldogan konstatálom, hogy kivételesen mákom van –, de a lány elkezd nyöszörögni, hogy sajna onnan pont nem lát semmit, így nyomban helyet cserél vele a nagylelkű/fejű úriember.

   De ami igazán árulkodó jele annak, hogy mekkora lúzer is vagyok az az, hogy mindezt elmesélem.

   Nos, a mérleg a következő: a legutóbbi írásom óta nem randiztam. Ennyire nem félhettek, hogy blog bejegyzés lesz belőletek?!

Mert ha nem ez a helyzet, akkor tényleg a jeladásaimmal van baj. Korábban azt hittem, egyedül az űrszonda fogékony rá, most kiderült, az sem. Még a partiőrségben bízom. Persze van még egy szomorú opció: hogy az a valaki tökéletesen veszi a jeleket, csak éppen egyáltalán nem érdekli.

   Ja! Nem akarok hazudni. Randira hívott egy srác.

Többször is hangot adtam a felháborodásomnak, miszerint mindig én vagyok kocsival, és én viszem haza azt az embert, aki hivatalosan elvitt randizni. Nem akarok nyavalyogni, hogy jogsi nélkül nem férfi a férfi (Főleg azért, mert ez nem igaz!), de nem emlékszem, hogy mikor hívott el utoljára valaki úgy mulatni, hogy értem jött és haza vitt volna. Mint az amcsi tini filmekben. Ja, de, bocs. A legjobb barátnőm. Mellette legalább nőnek érzem magam. (Köszi, Vera!)

A probléma, lássuk be, jelentéktelen, mégis mindezek tükrében valahol vicces, hogy a srác, aki randira hívott – és egyébként tanulmányai között az „élet iskoláját” nevezte meg – foglalkozását tekintve sofőr. A csudába, hogy nekem soha semmi nem jó!

   Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy szerettem én olyat, aki nem vezetett autót. És nem azért nem szeretem már, mert továbbra sem tud. Szóval igyekszem hangsúlyozni, a jogsi nem pótol sem humort, sem észt, sem kedvességet. Csak egy plusz. Egy lehetőség. Mint egy idegen nyelv ismerete. Mint az olvasottság. Mint némi polcszerelési képesség. Mint a főzésben való jártasság. Ezek hiánya nem kizáró ok! A legkevésbé sem. Remélem, értitek, mire akarok kilyukadni.

A biztonságérzetről beszélek. Hogy, ha én éppen nem csinálok meg valamit, akkor lesz más, aki helyettem igen. Aki esetenként létrára mászik helyettem, a boltba megy helyettem, kicseréli az égőt helyettem, vezet helyettem. Aki néha gondolkozik helyettem.

Nem arra vágyom, hogy kiszolgáljanak! Csak arra, hogy megkérdezzék. És akkor én boldogan mondhatok nemet.

   Szóval többek között arra vágyom, hogy a téli mínuszokban lehelet vékony harisnyában mehessek táncolni. Olyan vékonyszálúban, amit csak és kizárólag fűtött helyiségben tudok viselni. Miért? Mert ennek feltétele a háztól házig fuvar. Még pedig olyan formában, hogy én a jobb oldalon ülök. És nem, nem arra gondolok, hogy angol kocsit hajtsak!

Tényleg nem vágyom rá, hogy egy hatalmas BMV bőr anyósülésén üljek és a napellenző kis tükrében gondtalanul ellenőrizzem, hogy nem színezte-e be a rúzs a fogaimat.

Bár nyilván amikor a körúton, a dugóban ülve a mellettem álló hatalmas autót látva szemtanúja vagyok egy ilyen jelenségnek, azt érzem, hogy annak a lánynak biztos minden olyan egyszerű. És egy pillanatra odaképzelem magam a helyébe. Tényleg csak egy pillanatra. (Persze legális, kuporgatásból és részletfizetésből vásárolt autóról beszélünk. Nem a robbanós fajtáról.)

Egy perc alatt kivégzem ezt az ábrándot, hogy jöjjön a következő. Abban már egy tekintélyt parancsoló irodalom professzor oldalán sétálok be egy okosokkal és álokosokkal teli terembe, majd ezt az elképzelést követi az extatikus hangulatú női sikolyokkal kísért, színpadra feldobált alsóneműk között fulladozó zenész híresség, és rögtön utána az emberbarát, jóért harcoló szuggesztív szónok.

Szóval most, hogy belegondolok, nagyon is engedékeny vagyok. Hát nézzétek csak, mennyi kategóriát soroltam fel! Mindössze ki kell választanotok a megfelelő halmazt!

   Na, nézzük csak! Egész sokan eljöttek. Csak ez a hülye terem. Annyi az oszlop, hogy nem lehet rendesen belátni a placcot. De azért sasolok. Ott…ott a sarokban…az egész helyes. Á…most már látom szemből is. Rémes. Mindegy, még gyerek az este. Úú…na talán az! Az ott a keze? És az ott egy mell? Igen. A csaját taperolja. Perverz, ezt otthon is csinálhatná. Az egy pofon volt? Á… szóval az nem a csaja. Jó, ezt tényleg nem tudná otthon csinálni. Ó…ki az a kis bánatos a pultnál. Most látom a karját, végig ki van varrva. Tetkós csávó. Várjunk csak, nekem is van tetoválásom. Mindig elfelejtem, hogy az nem egy külön állatfaj. De mindegy is, mert ha jól látom, ez tényleg a saját csaját paskolgatja. De lássuk csak…ó, széles váll 10 óránál. És ha jól látom, markáns arc. Meg jó magas is. Ez sajna A+-os. Azt kár is lesni. Az olyanok A-nál lejjebb úgysem adják, akkor meg minek szívassam magam.

Upsz…megvan…ő lesz a megfelelő, érzem. Ééééés megfordul…baszki, ez nő.

Áj…nem jól megy ez. Akkor próbáljunk csoportosítani. Eddig egy A+-ost láttam. Felejtős. Van néhány A-s, de most komolyan, kit akarok átverni?! Összpontosítsunk a B-sekre. Adok nekik egy órát, aztán a C-sek felé vesszük az irányt.

   Elkezdek úgy nézelődni, mintha nem is nézelődnék.

Addig elmondom a szabályokat. De le kell szögeznem, hogy a táblázat teljesen személyre szabott. Az ISO 9001-es szabványnak nem megfelelő. Mindenki a saját maga ismeretében állítja össze a saját maga kategóriarendszerét!

Az A+ a legmagasabb kategória. Az a típus, aki nem tart csúfnak, hiszen észre sem vesz. Nem baj. Tudjuk, hogy biztos mind arrogáns bunkó, nyilvánvalóan tök sötét, lopta a BMW-t, vette az érettségit és olyan jégcsapkirálynőkkel flangál, amilyenek után mindenki más csorgatja a nyálát, de azt csak ő tudja, hogy a csaj utálja a feliratos filmeket, nem hallott még a globális felmelegedésről és önkielégítés előtt is fejfájásra panaszkodik. Ezzel letudva az A+-osok hivatalból és önvédelemből gyűlölt halmaza.

Jöjjenek az A-sok. Ez a legrosszabb kategória. Nagyon, de nagyon tetszik, és egy másodpercig azzal áltatod magad, hogy még talán rád is néz. És amikor eljön a pillanat, hogy összeakadna a tekintetetek, akkor valójában a mögötted álló csajt stíröli. Velem volt már rosszabb is, helyettem egy virágkompozíciót bámultak.

Oké, a B-sek. Talán ez a legszomorúbb besorolás. Az a valaki, aki akár tetszhetne is, de nem. Nem tudom megmondani, hogy mi a hiba, csak érzékelem, hogy valami nem kerek. De amikor felmérem, hogy az A-sokat nyilvánvalóan nem érdeklem, muszáj lesz rávennem magad, hogy foglalkozzak a B-sekkel.

Innen lefelé pedig azok a betűk jönnek, amelyek értelemszerűen az egyre kevésbé tetszetős alanyok halmazait jelzik.

Egészen az E-ig. Az E ugyanis egy nagyon képlékeny kategória. Az E azt jelenti, egyedül vagyok. A mobilitása pedig abban rejlik, hogy a szituáció dönti el, az E jó vagy sem.

Mert amikor otthon vagyok, és egyedül nevetek a filmen, vagy át kell csöngetnem a szomszédba, Józsi bácsihoz, hogy nyissa már ki a PET palackot, mert itt száradok ki (tudom, igyak vizet), akkor az E nagyon szánalmas kis betű. De amikor a menetrendszerinti rémes randin ülők, akkor olyan csábítóan hangzik az E lehetősége (kötelező tartozékok: tévé, macinaci, csokis keksz).

És persze ez az egész személyfüggő. Egyrészt aki nekem A, az valakinek talán C, és így tovább. Arról nem is beszélve, hogy mi is megmérettetünk. Valakinek talán A vagyok, másnak C sem.

Ebből a ki hova tartozik, és kit hová sorol elmebeteg játékból egész érdekes egyenletek is kijönnek. Például, ha valaki nekem B terv, és én is csak B terv vagyok a számára, akkor az B a négyzeten. Sosem voltam erős matekból, de az nekem is világos, hogy ez elég szarul hangzik.

Tegyük fel, hogy adok egy esélyt a B tervnek. Azt mondom, jó, meglátjuk. És mondjuk ő is így van velem, akkor hogyan tovább?! Illik várni az A-ra? Nyilván nem. És ha ő is arra vár? A buta romi filmekben, amikor a főhős belenyugszik sorsába, és épp elfogadná a második helyezettet, akkor a néző nyugodtan hátradőlhet, mert tudja, a finisre úgyis befut az, akinek be kell futnia. Ebből kiindulva, én is békéljek meg? Egyáltalán meddig tart a józan belenyugvás, és hol kezdődik az üres motiválatlanság? Meddig tart az igényes maximalizmus, és hol kezdődik a szőrszálhasogatás?

Ha fellázadunk, hogy már pedig A vagy semmi, akkor abból jó eséllyel és hosszú idő múlva és megalkudva és motiválatlanul lesz egy lecsúszott C, vagy D. Arról a hülye önbecsapásról nem is beszélve, hogy ha egy B-sről kiderül, hogy nem kellek neki, egyből A-sra vált az agyamban.

   De várjunk csak. Az ott jól látom, hogy engem néz? Kicsit sötét van, de tök olyan, mintha engem nézne. Ó, te jó ég elindult felém. Sandán hátrapillantok, hogy megállapítsam, nincs-e mögöttem valaki más, esetleg egy dekoratívabb virágcsokor. De nincs. Csak a meszelt fal. Annyira meg én sem lehetek szánalmas, hogy a fehér falat nézzék helyettem! Legalábbis remélem. Úgy tűnik, tényleg hozzám siet. Majd meg is szólít „Szia, kicsit szégyellem magam, de szeretnék kérdezni valamit.” – kezdi. A pulzusom felgyorsul, talán még mosolygok is, de ennyi mindenre nem tudok figyelni a kritikus pillanatban. „Mondd csak!” – válaszolom. Erre ő: „Szeretném elkérni a számát annak a barna hosszú hajú lánynak, akivel az előbb dumáltál.” Még érzem, hogy mosolygok. És törekszem is rá, hogy ez ne változzon, majd egy segítőkész bólintással válaszolok, és az arckifejezésemet kétségbeesetten megőrizve lediktálom a számot.

   Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy olyan vagyok, mint egy függetlenfilm, van mondanivalója, csak nem sok embert érdekel.

És igen, tudom, hogy semmi para. A pasi olyan, mint a villamos: egyről lemaradtál, aztán egyszer majd jön a következő. Jó, de mi van, ha én késésben vagyok?

   A szerelem olyan, mint a Mikulás. Hat éves korodig hiszed el, hogy van, és akkor is csak egy nap a szavatossága.

Szóval nyilván már te is tudod: a karácsony és a szerelem intézménye kacsa. Annyi az igazságtartalma, mint az Artúr király és a kerekasztal lovagjai mondakörnek.

Mert állítólag vannak bormámoros éjszakák, meg gyertyafényes vacsorák, és főleg a pályaudvaron egymás felé rohanó, majd csókban eggyé forró párocskák. De persze tudod, hogy ilyen nincs. Csak a másnap hiába várt telefonok, meg a félreértett jelek vannak, meg az a szánalmas érzés, amikor próbálsz őrült szexi lenni, és csak az lesz belőle, hogy a hajdobálástól becsípődik valami ideg a nyakadban.

   És a karácsony. A karácsony talán olyan norvég pulcsis, kandallós, mikulás virágos képeslap?! Lószart. Menetrendszerűen feldíszíted a műfenyőt, válaszolsz a vicceskedő kellemes ünnepeket kívánó sms-ekre, és azért vártok félhétig az ajándékozással, mert apád még meg akarja nézni a hat órás híreket. Majd az egész szenteste abban a pár pillanatban koncentrálódik, amíg átadod/átveszed/kibontod az ajándékot. Az mondjuk jó. Én színes fejű gombostűket és csíkos térdzoknit kértem idén.

   Szóval úgy döntöttem, hogy az ünnep hevületében nem fogok én is a karácsonnyal foglalkozni. Eleget nyikorgott már a White Christmas a bevásárlóközpontokban. Így a világ második legnagyobb átverésére fókuszálok, a szerelemre.

Hiszen harmincon túl szánalmas még mindig azt várni, hogy olyan legyen a szilvesztered, mint a Harry és Sallyben. Hogy valaki éjfélre odarohanjon, közölje, hogy szeret, és mivel „rájött, hogy te vagy az, akivel szeretné leélni a maradék életét, akkor azt a maradék életet szeretné minél előbb elkezdeni.”

Ehhez képest a szilveszterek nyolcvan százaléka mindössze abból áll, hogy éjfélig megpróbálsz ébren maradni egy unalmas buliban, és a visszaszámláláskor a legkevésbé taszító ember mellé sodródni, hogy a lehető legelviselhetőbb legyen az a rohadt szilveszteri csók. Aztán fogadalmat teszel arra, hogy soha többé nem teszel újévi fogadalmat.

És mindezt klakkban-frakkban. (Nemekre bontva – felteszem – rám a klakk vonatkozik, jelentsen az akármit is, de bízom benne, hogy nem túl rövid, mert nincs kedvem az újévet egy kellemes felfázással indítani.)

A felhajtás tehát törvényileg kötelező, hiszen jelezned kell, ez most akkora buli, hogy ihaj, és ha nem élvezed, akkor kár volt megszületned erre a földre.

Meg aztán az ünnephez közeledve nem járkálhatsz fagyönggyel a kezedben, hátha beugrik alá valaki. Pláne, hogy ez éppoly megkérdőjelezhető magatartás, mint óvszert vinni az első randira.

   Aztán nézzük csak, mi kell még ahhoz, hogy leszámolj a szerelem illúziójával. Hát elsősorban az, hogy belásd, aki megtetszik, arról úgyis kiderül, hogy kétségbeejtően meleg; felháborítóan nős; vagy túl fiatal és túl magas ahhoz, hogy érdekelnéd. Vagy, ami még ijesztőbb, olyan, mint te. És ugye ki akar olyan klubhoz tartozni…

Aztán ahhoz, hogy helyre tedd magad egy hivatalosan is szerelemmentes univerzumban, tilos stresszelned azon, hogy a volt osztálytársnőid közül már a legrusnyább is férjhez ment.

Továbbá nagyívben ki kell kerülnöd az olyan beszélgetéseket, melyek arról szólnak, milyen ciki, hogy harmincegy évesen még nem szültél. Ha mégis – megbocsáthatatlan módon – belekeveredsz egy ilyen diskurzusba, szép lassan farolj ki, és csatakozz ahhoz a körhöz, melyben magasabb a férfitartalom, mert ott jó eséllyel nincs szó gyermekvállalásról. Hidd el, a „gyerekek-szerelem” témához képest egész üdítő tud lenni egy csevej a digitális adatrögzítés történeti és informatikai aspektusairól.

   Nos, mi van még? Ja, semmiképpen ne érezd magad „kishülyének”, ha a szüleiddel utazol el, és az anyukád indulás előtt megkérdezi, voltál-e pisilni. Ez a szülők rendeltetése. Többek között. Azt hiszem, akkor is szeretnének, ha két fejed lenne. Legalábbis a saját szüleimből kiindulva. Mármint a bátyámmal nincs fejenként két fejünk. Csak tippelem, hogy ha így is lenne, egyikünket sem hagytak volna mózeskosárban a templom lépcsőn.

És végül a legutolsó és legfontosabb, amit meg kell tanulnod: nem látni mindenben „jelet”! Nem nyomozni az után, aki persze észre sem veszi, ha nyomozol utána; nem ellenőrizgetni a Facebookon, hogy hol volt és mit csinált utoljára; nem tapogatózni az ismerősöknél, hogy vajon tudnak-e róla mást is, mint te. Még akkor sem, ha nyomós okaid vannak.

Olyan okok, mint például ez: kivételes, de még éppen elérhető számodra a pasi.

Vagy ez: aki nem igyekszik meglátni egy kapcsolat lehetőségét egy jóképű ismeretlent látva, az azt feltételezi, hogy van egy másik felünk a világban, akire várni kell, és az vagy össze jön vagy nem. Ha nem, akkor így jártunk. Reméld, hogy valótlanságon alapszik ez az elmélet, mert mi a fene van akkor, ha a másik feled egy dél-afrikai ország természeti népének tagja?! Az egy dolog, hogy nagy valószínűséggel a büdös életben nem fogtok találkozni, de – és ez fontosabb – tuti nem látott egyetlen Woody Allen filmet sem, amiről beszélgethetnétek.

És a + 1 legnyomósabb okról se feledkezzünk meg: küldött egy smiley-t. És ez – a hülye is tudja – azt jelenti, szeret.

Major Árpád emlékére. Minden nap hiányzik.

   Egy igazi gazella volt a csaj. A szó minden jó és rossz értelmében. A sörénynyi hajával, a Bambi szemével, a zsiráf hosszúságú nyakával, és a lovakéhoz hasonló karcsú bokájával az ősállati vonzerőt reklámozta. Olyan példány, amelyet az evolúció azért hozott létre, hogy az anyatermészet csúfondárosan kiölthesse rám a nyelvét, és tömören annyit mondjon: nye-nye-nye-nye-nyeee-nyeee.

Abba, hogy mennyivel volt magasabb nálam, a nyugalmam megőrzése érdekében nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy épp szemmagasságban lehettem az övcsatjával. Pofátlanul még magas sarkút is húzott. Ez nem ér! És ez ismét egy olyan szituáció volt, amelyben nem segített, hogy orrhosszal vezetek. Egy szóval nagyon jól festett. Én meg még rajzolni sem tudok.

   Egy barátommal valami megbeszélésszerűség miatt találkoztunk vele. A nő persze – saját természetes élőhelyén, egy kultúrkocsma emeleti szintjén – halál nyugodt volt. A folyosón várva, amolyan Angelina Jolie-s combot villantó kisterpeszben és megelőlegezett győzedelmes mosollyal fogadott minket. Olyan szépen követte a vonalait a kötött pulóvere, mintha csak a Fürge ujjak címlapjáról ugrott volna le. Mesterien szerkesztett szépségű arca magabiztosságot sugárzott. Ilyenkor az a gondolat vigasztal, hogy azért jó csúnya lánynak lenni, mert könnyebben hiszik el rólad, hogy legalább okos vagy.  

   Szánalmasan bekullogtam utána a „nézzétek, milyen fontos vagyok”-ságot üzenő szobájába, valamivel diadalmasabban követett a társam, és elkezdtünk olyan részletekről egyeztetni, amelyeket jószerivel telefonon is megbeszélhettünk volna, de lássuk be, akkor nem mérhettük volna fel a külcsínbeli erőviszonyokat. Miközben szemrevételeztem az iroda-style öltözékét, azon tűnődtem, hogy a kenguru zsebes, kapucnis pulóverem mennyire volt jó választás. A szintén az alkalomhoz viselt piros tornacipőmről pedig igyekeztem megfeledkezni. A kíséretem sem öltözött ki, de ő férfi, és ez valahogy mindig felülír mindent.

Tárgyalópartnerünk egyértelműen csak hozzá intézte minden szavát. Én megpróbáltam szuggerálni a nőt, hátha véletlenül rám téved a tekintete. De nem. Bosszantóan jó helyezést érne el farkasszem játékban. Igyekeztem nagyon érdeklődőnek és elmélkedőnek tűnni, hátha így... Na, erre már odakapta a fejét, mert valami egészen elképesztő kifejezés jelenhetett meg az arcomon a gondolkodástól. Épp csak nem ütögettem a koponyámat, mint Micimackó: „Gondolj! Gondolj!”

   Akkorra már azt éreztem, hogy 2-3 centisre törpülve lóbálom a lábam a széken, és nagyon szomorú vagyok, hogy nem hoztam magammal a kifestőmet. Már azt sem tudtam, miről is beszélgettünk, és akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam a témát elterelni. (Igen, tudom. Zseniális vagyok. Ki az a hülye, aki elmegy egy konkrét ügyben tárgyalni, majd tök másról akar beszélgetni?! Fáj felidéznem.)

Szóval, annyira jelentéktelennek éreztem magam, hogy kerestem egy olyan terepet, ahol talán nyerhetek. Hogy hogyan jutottunk el a képzőművészetig, azon belül Gustav Klimtig, azt már nem tudom, de nagyon büszke vagyok magamra! Mire észbe kaptam, már arról győzködtem, milyen rossz érzés volt nekem, amikor egyszer csak mindenki elkezdte imádni Klimtet, és nem mondhattam nekik, hogy „Hé, én már sokkal régebb óta imádom, mint ti, szóval hagyjátok abba!”

Ő türelmesen hallgatott és a szemében némi értetlenség tükröződött. Nem voltam benne biztos, hogy Klimt neve csengett idegenül számára, vagy pusztán azon gondolkodik, hogy szemben a tornacipős csaj szívott-e valamit a találkozó előtt. Némi töprengés után úgy döntöttem, tuti a festő ismeretlensége zavarta meg. Ezen felbuzdulva, gondoltam, jöhet a végső csapás. „A magyar festők közül persze nehezen választok kedvencet, de az 1800-as évek második felében alkotó művészek nagy hatással vannak rám, és közülük is Székely Bertalant szeretem a legjobban” – mondtam nagy komolyan. De ahogy elhagyta a számat ez a mondat, már éreztem is, hogy mekkora baromságot csináltam. Míg az eredeti terv szerint őt akartam zavarba hozni, magamat sikerült. Ráadásul miközben elkezdtem utálni magam a kínos intermezzo miatt, őt sajnáltam meg. Arckifejezéséről még mindig nem tudtam, hogy azért zord, mert szembesítettem az általam remélt műveletlenségével, vagy csupán, hogy el kell viselnie egy frusztrált csaj ámokfutását. Hiúságból úgy döntöttem, csakis az első verzió lehet valós. Én azonban nem szeretem a konfliktusokat, és igyekeztem békésre simítani a diskurzust. Ennyit mondtam: „Persze Székelyt is csak azért szeretem, mert hasonlít Vincent Casselre!”

És ezzel a süketelésem egészen begyűrűzött. Hasonlít Vincent Casselre? Tényleg ezt bírtam mondani?! Láttam a nő szemében, hogy most már kifejezetten kíváncsi, mi bajom van. De ekkor – az eredetileg szövetségesemként érkező – barátom is elkezdett méregetni, majd megkérdezte, beszéljünk-e esetleg Jackson Pollock munkásságáról is, vagy visszatérhetnénk arra, ami miatt érkeztünk. Kicsit megszeppenve annyit motyogtam, hogy Jackson Pollockot nem szeretem, szóval visszatérhetünk arra a témára, amire az érdeklődés 2/3-os.

   A megbeszélés végülis nem fordult termőre, és bármennyire szépítem, ez nem a piros tornacipőmön múlt. Bár a hazafelé vezető úton meggyőztem magam, hogy tuti, mikor elmentünk, a nő előkapta az okos telefonját és ráguglizott Székely Bertalanra. Vagy Vincent Casselre. Vagy mindkettejükre. Persze ez nyilván egy túl alacsony lány túl nagy tévedése volna.

   Reggel belenézek a tükörbe, egy életerős, vidám pattanás mosolyog rám az orrom hegyéről. Én visszamosolygok rá, hiszen érkezése sorsszerű: ma megyek fényképezkedni az útlevelem megújításához.

A magyar bürokráciát ismerve felkészültem, hogy a napomat bosszankodó nagyik, nyűgös gyerekek és „kurvaanyázó audisok” között fogom tölteni.

   Félfogadás reggel nyolctól! De hogy jó helyünk legyen, mint egy koncerten, mi már hatra odamegyünk, sorban állni a zárt kapu előtt.

Szóval, miután elvárakozom a nekem szánt órácskákat, kinyílik a kapu és benyomakodunk, mintha leárazás lenne a százforintos boltban.

Kezdődik a második felvonás: Harc a sorszámért. Ha erről egy útikönyvben kellene írnom, akkor ajánlanám turista olvasóimnak az arcok megfigyelését, mint helyi látványosságot. A tanácstalan egyetemisták, szüleiket kutató kisgyerekek és a biztonsági őrök speciális „kicsi a rakás” játéka mindenkiből kihozza az állatot.

Sorszám 572. Zsír. Tekintve, hogy most nyitottak a pultok és máris egy ilyen tekintélyes szám tulajdonosa lettem, leülök a lépcsőre és előkapom a könyvemet. A rutinosabb játékosok persze rántott húsos szendviccsel és hűtő ládával érkeznek. Nem kelhetek versenyre mindenkivel!

Megszólal a reményt jelentő hang. Csing! Mindenki egyszerre emeli fel a fejét és fordul a kivetítőhöz, mintha lóversenyen volna. Dermedten, vágyakozva szuggerálja a kis képernyőt, hátha az ő száma világlik ki. Persze – az egy szerencsést leszámítva – ez a várakozás mindenki számára kudarccal végződik. És itt jön a csavar. Rohadtul nem az egyes számmal kezdik! Hanem csak úgy. Hasra ütésre. 722. Vagy a logika került ki az egyenletből, vagy a kisebb számjegyemmel már sorra is kerültem, csak mindez olyan gyorsan történt, hogy észre sem vettem.

   Ez a sorszámokkal való variálás pusztán arra jó, hogy soha senki ne tudja megmondani, ő kábé mikor következik. Ebben persze van valami szinte izgalmi állapotnak mondható érzés, de jobbára csak arra elegendő, hogy ne tudd nyugodtan olvasni a könyved.

Az örömet hozó csilingelő hang újra és újra megszólal, mi meg újra és újra felkapjuk a fejünket. Gyönyörű koreográfiát lehetne belőle csinálni. Például megkérjük a páros számosokat, hogy amikor páros számot mutat a kijelző, akkor egyszerre adjanak ki egy „hőőőő” hangot. Vagy a páratlanokat, ha az őket érintő szám tűnik fel, kezdjenek el hullámozni. Nyilván nem kockáztatom meg egy ilyen játék kezdeményezését, mert a helyiségben az első félóra elteltével szolid lincshangulat alakult ki.

Így aztán marad az olvasás a jóga gyakorlatnak is megfelelő folyamatos fejemelgetéssel. Csigolyák rendben, nyakizmok feszülnek, állkapocs szépen húzódik. Egy valami nem megy: az olvasás. „A negyedik napon Noszlopy meghívta vacsorára.” – Csing! 312. – „A lány egy csöpp habozás után bólintott.” – Csing! 27. – „De nehezebb volt kiválasztani a megfelelő éttermet.” – Csing! 685.

Két bekezdés után már azt sem tudom, hogy regényt olvasok vagy a müzlis doboz hátulját.

    Mire eljutunk az én sorszámomig, teljesen kimerülök a feszült figyelemtől és a bosszantó semmittevéstől. Az asztalnál a hölgy megkér, hogy üljek le a kis dobozban vele szemben, és akkor elkészíti a fotót. Leülök. Kéri szigorúan, hogy mosolyogjak. A kifacsaró délelőttre gondolva, és a morcos néni arcának látványára megszeppenve annyit mondok, hogy így már nem megy. És akkor rám néz azzal a rezignált arckifejezéssel, hogy „Tudnék-e két ablakkal arrébb vicces lenni?!” Nem mondom, hogy ez már mosolygásra ösztönözne, de a megfélemlítésnek hála, összeszedem magam. Ellövi a képet. Megmutatja nagyban a kivetítőn. És ott, akkor újra találkozom reggeli jó barátommal az egyre csak fejlődő pattanással. A nagyméretű színes kép, amelynek tárgya gyakorlatilag a pattanás – az arcom csak valami béna keretet ad hozzá – egyből földhöz vág, és kicsúszik a számon az „asztarohadt” kezdetű bosszús kifejezés. Az ügyintézőben van annyi empátia, hogy ezt „léccci, ne nézzek már így ki az útlevelemen” jelentéstartalommal ruházza fel, és felajánl egy újabb képet. Én boldogan elfogadom, még némi mosollyal is jutalmazom. De ennek a képnek is az a vége, hogy „basszus, hogy nézek ki?!” Ekkor már komolyan dühös, és azt mondja „Jó, még egy, de ez az utolsó!” Ehhez tartja is magát. Épp olyan szar kép sikerül, mint az előző kettő, de már kussolok inkább. Igyekszem arra gondolni, hogy a világtörténelemben még egyetlen igazolványkép sem sikerült jól. Ha mégis, az csak hiba lehetett a mátrixban.

És jön a harmadik felvonás. A kép már elkészült. Süti. És újra kezdődik a várakozás. Még mindig ugyanazt a számot kell lesnem a kivetítőn, hogy egy újabb ablakhoz hívjanak, hogy ott egy újabb ügyintéző vegyen kezelésbe. És én újra várok. Ezúttal az ujjlenyomat készítés a várakozás célja.

Csing – azon a napon ez a kedvenc hangom. Egy halk csing. És valószínűleg nem vagyok egyedül a teremben ezzel a fura fétissel.

Boldogan ülök le a barátságos 21-es ablakhoz – bízván abban, hogy már a hajrában vagyok. Kéri a hölgy, tegyem a hüvelykujjam a szkennerre. Odateszem. Kéri, hogy újra tegyem oda. Én újra odateszem. Egy chhh hang hagyja el a száját, majd fancsali képpel azt mondja, nem lát semmit. Próbálkozzunk egy másik ujjal! Nyilván nem okozok meglepetést, ha elárulom: egyik ujjamon sem talál ujjlenyomatot. Remek. Ha nem volnék olyan fáradt, és nem szembesültem volna néhány órával korábban azzal, hogy itt nincs helye viccelődésnek, felajánlanám a lábujjaimat is.

De akkor jön a megváltás reménye a 27-es ablaktól. Csak annyit kiált oda az ügyintéző a szkennerrel bíbelődő kollégának, hogy „Erzsi, ott van az krém a pulton, kenje be az ujjait, biztos túl száraz a bőre.” Bekenem. Kérik, hogy ismét közelítsek a szkennerhez. Majd Erzsi rám szól: „Jaj, most meg túl erősen nyomja, és összezsíroz mindent.” Ad egy kis darab papírt, hogy törölgessem már szépen le a nem létező ujjlenyomatomat a szkennerről, ha már voltam olyan kedves összekenni. És ettől a ponttól már nincs megállás. A keneget-érint-törölget, keneget-érint-törölget jegyében telik el a következő óra. Mindenkinek van egy „jó ötlete”. Egy néni szerint meg kellene köpködnöm az ujjam hegyét; egy másik várakozó azt javasolja, húzzam végig a kezem a homlokomon, mert ott elég zsíros a bőr. Mikor is a lelkes 27-es ablakból újfent átkiáltanak – mintegy megtalálva a megoldást – hogy menjek oda, ott van egy kis argánolaj, az biztos segít. Addigra én már minden hitemet elvesztettem az ujjlenyomatom meglétét illetően, és nem is értettem, hogy eddig hogy voltam képes létezni a kis barázdák nélkül.

Rajtam ne múljon, elmegyek az argánolajért. Kicsit fásultan, mindazonáltal gyanútlanul kinyújtom a kezem, és a hölgy annyi olajat önt a tenyerembe, amennyiben egy egész baromfiudvart ki lehetne sütni kakasostul. Majd azt javasolja – tekintve hogy eddig biztos nem vártam eleget – üljek le, és várjam meg, amíg a bőröm beszívja a kenceficét. De ne hagyjam rajta sokáig, mert aztán megint túlszáraz lesz! Értem. Olyan ez, mint a megfelelő időben kivenni a piskótát a sütőből. Gyakorlatilag lehetetlen.

Mindegy. Várok. De ez az ücsörgés egyre fárasztóbbá válik, és már a legkisebb zaj, vagy mozdulat is az őrületbe kerget. Egy tollsercegés. Egy hajgumizás. Egy köhintés.

Épp mellettem próbálja ki vadiúj nyuszi motorját egy kiskölyök. Előre egy méter. Hátra egy méter. Majd újra előre, és vissza hátra. Már a látvány is sokkol – eszembe juttatva a Ragyogás klasszikus biciklizős jelnetét – de a gyermek tevékenységéhez egy olyan ismétlődő nyikorgó hang társul, amitől a kutyák a Holdat ugatják. Tekintetemmel keresem az apukát, hogy felajánljam neki, esetleg vegye igénybe a 27-es pultnál működő illatszer részleget, hátha talál valamit, amivel beolajozhatná a csapágyakat.

   A ragadós olaj beszívódik, a szkenner továbbra sem vesz tudomást az ujjaimról, az útlevél megújításom eredménytelenül zárul, és ujjlenyomat nélkülinek minősítenek. De mert igyekszem mindenben a jót látni –, hogy egyszer majdcsak összejön ez az igazolvány – meggyőzöm magam, hogy legalább a majdani útlevelemen nem a pattanásos kép lesz.

A könyv részlet Grendel Lajos A utolsó reggelen című regényéből származik.

   Imádom a szarul sikerült randikat. Tényleg. Nem vagyok perverz vagy ilyesmi, egyszerűen remek alanyokkal találkozom, akiknek köszönhetően az elmebetegebbnél elmebetegebb fiktív karaktereket megalkothatom. (Sok fantáziára nincs is szükség a kiegészítéshez.)

Jobbára szociopatákkal ajándékoz meg a sors. Vagy túlkoros nagyképűek, vagy kiskorú két bodzás sörtől lerészegedést színlelő kiskutyák kerülnek az utamba. (Mielőtt bárki mártíromsággal vádolna, biztos vagyok benne, hogy valakinek a szemében én vagyok túlkoros, vagy éppen kiskutya – nézőpont kérdése. És sokszor szédült lelkesedésemben én is küldök olyan jeleket, amit még az űrszonda is fog a Marson, csak az nem, akinek szánom.) Mindez nagyon nyomasztó, amikor éppen nem tudok nevetni rajta. Fura, mert utólag visszagondolva, már röhejesnek tűnik az egész.

   Hadd meséljem el egy korábbi esetemet. Téli randi volt. Valami kis lekoszlott kávézóban. Ez persze nem baj, szeretem a lekoszlott kávézókat. Mire befutottam, a találkozó másik résztvevője már a ringben volt. Okosan leült ahhoz az asztalhoz, ami a legközelebb volt az ajtóhoz, hogy amikor bejön vagy kimegy valaki, hozzánk érjen el először a kintről besüvítő szél. Sebaj. Hát nem egy rendezvényszervező.

Belépek. Meglát. „Szia” integet az asztaltól. Nem kel föl, hogy köszöntsön, csak úgy int. Szóval tulajdonképpen elé járulok valami minőségellenőrzésre, vagy mi. Leülök. Mozog a székem lába. Felpattanok. Közlöm a problémát. Ő együttérzően bólogat, majd csendben végig nézi, ahogy a székemet – minden erőmet bevetve – áthurcolom egy másik asztalhoz, hogy aztán onnan egy újabbat elvigyek. Mielőtt elhozom, próbaképpen ráülök, nehogy valami rozogát cipeljek megint ide-oda. Kicsit feszengek (nem tudom, hogy miért én) a pakolászástól, de szerencsére nem zavarom meg őt, aki tekintetével figyelmesen végigkíséri a procedúrát, miközben vígan nyalogatja az ujjára folyt mézet, amelyet eredetileg a teájába szánt. Egyetemben azzal a kétadagnyi rummal, amellyel szintén tartalmasabbá tette forró italát.

Na, a kínos közjátékon túl vagyok. Leülök újonnan szerzett székemre, és abban a pillanatban valaki kinyitja mögöttem az ajtót beengedve a korábban már rettegett huzatot. Még mindig mosolyogva mondom neki (aki szemben ül velem, így nem éri a hideg): „Kicsit hideg van, magamon hagyom a kabátomat”. Ő erre azt mondja: „Jó, semmi baj”. Mi van?! Hát nem az áldását kértem! Csak próbáltam jelezni, hogy kurvára fázom. Nem kell, hogy átadja a helyét, de basszus keressünk már egy szélvédettebb asztalt! Nem így történik. Így egy ideig próbálok figyelni a tanulmányairól szóló kiselőadására, illetve a politikáról alkotott – szerinte egyedülálló – elképzeléseit összegző monológra. Majd addigi szolgalelkem fellázad. Határozottan azt mondom: Hideg van, hazamegyek.

De szép is lett volna, ha így teszek. De gyáva kukac vagyok, és megkockáztatva a meghűlést ott maradtam. Kussban. Mert persze, hogy én hol, mikor és mit csináltam nem szerepelt a csevegés témái között.

Higgyétek el, nem a női mivoltomra nézve szerettem volna, ha felajánl egy másik asztalt, vagy esetleg az erőfölényére hivatkozva ő cipeli át a székemet. Csupán némi szociális érzékenységre vágytam.

Az a baj (és tudom, ezzel nem mondok semmi újat), hogy a női egyenjogúság egyelőre odáig jutott, hogy én is mindazt megtehetem, amit egy férfi, miután elvégeztem a nememre kiszabott feladatokat. És ha óriás mázlista vagyok, akkor nem kell ellátnom a – hamisan – nőinek tulajdonított teendőket, és viselkedhetek úgy, mint egy pasi. Akkor már csak azzal kell számolnom, hogy minden, amit teszek, más elbírálás alá kerül.

Ha egy ötven fölötti magas beosztású férfi, valamire azt mondja: "szipiszupi", akkor ő vicces. Ha én mondom, akkor nyilván egy hülye picsa vagyok. Miért olyan elképzelhetetlen, hogy hasonló megfontolásból használtam a művi kifejezést, mint a fent említett úr?!

   Aktuális felháborodásom apropóját persze nem a téli randi szolgáltatta. Ez csak eszembe jutott miközben a boltban két fiú gondolkodás nélkül beállt elém a sorba. Meg is kérdeztem: „Srácok, sorban álltok?” Mire egyértelmű igen volt a válasz, mindezt alátámasztandó határozottan előrébb léptek, és igyekeztek figyelmen kívül hagyni engem és a szánalmas kis kosaramat, amelyben 1, azaz egy darab fél literes üdítő volt. Oké. Kicsit felhúztam magam, de bízom benne, hogy ezek a fiúk hasonlóan udvariasan jártak volna el mással is, akinek pont annyival hosszabb, mint amennyivel nekem rövidebb.

Miközben táskával a vállamon, a „gyorsan és komfortosan megszerzett” italommal a kezemben ballagtam haza, mellettem egy álló autóban ülő három fiú egyike rám köszönt: „Csá!” Én jól nevelt vagyok, visszaköszöntem. Erre a válasz: „Nem is neked köszöntem, ha-ha-ha.”. Ilyen mókát utoljára általános alsó tagozatban csináltak velem. A picsába, nőjetek már fel!!

   Vannak alapszabályok, amiket be kell tartani. Aztán vannak szabályok, amik szerint tilos betartani az alapszabályokat. És vannak olyan szabályok, amik szerint hülye vagy, hogy foglalkozol bármilyen szabállyal. Nagy a feneked? Fel ne vegyél szűk nadrágot! Mindenképpen szűket vegyél, hogy legalább a vádlit vékonyabbnak tűnjön! Olyan nadrágot vegyél fel, ami neked tetszik, és mindenki bekaphatja! Olyat, ami megy a személyiségedhez! A csillagjegyedhez! A szívcsakrádhoz! A lemenő Nap sugarához! Naná…

Persze, érdemes figyelembe venni, hogy mi előnyös. Ööö...mi az, hogy előnyös? Ha valaki ki akarja hangsúlyozni, hogy az átlagosnál szélesebb a csípője, akkor számára a szűk nadrág lesz az „előnyös”.

   Most tartsam szem előtt a testi adottságaimat is, amikor reggel felöltözöm? Nem elég, hogy csak igyekszem elfogadni azokat?! Már egész jól állok. Lassan rezignáltan fogadom, hogy a fotocellás ajtó rendre nem érzékel.

A zokni+magas sarkú+tüll körszoknya kombó bevállalása természetemből fakad, már fel sem tűnik, hogy úgy festek, mint aki most lógott el a nyolcadikos ballagásáról. És igen, még ez sem veszi el a kedvemet a csipke bokazokninak az öltözködéskultúrámba való integrálásától.

   De nyilván elkezdünk sakkozgatni, ha valaki rendhagyóan öltözködik: vajon miért teszi. Színes ruha van rajta? Nyilván rém boldog. Nem is, inkább depressziós, azért öltözött harsány, virágmintás ruhába, hogy ellensúlyozza a szomorú képét. Vagy az kalapos kopaszodik? A telitalpú szandálosnak talán rövidebb az egyik lába? Ki tudja. Rossz esetben ez mind megtalálható egy azon emberen. Még rosszabb esetben az egy férfi. Nincs ám mindennek üzenet értéke. Van, hogy csupán a viselő személyisége reakcióba lép a ruhával.

   Ja és a vállald önmagad típusú baromságokról meg annyit, hogy egyetlen helyen ajánlott kifejezni valóban az érzéseidet: a fogorvosnál. Üvölts, ha fáj, különben azt hiszi, élvezed!

   De most jöjjenek a száraz tények. Mit szeretnek a lányok, mit szeretnek a fiúk, és a lányok miről gondolják azt, hogy a fiúk szeretik. Tudom, mire gondoltok. Végre valaki foglalkozik ezzel a fontos problémával. Mégis hol jön ehhez az izraeli-palesztin konfliktus, vagy az orrszarvúk kihalásának veszélye?!

De most komolyan. Tudván, hogy még nem készült fel a világ a – színes térdzoknikkal, párducmintás lábbelikkel, fehér hosszúszárú, szoknya alól kilógó alsóneműkkel operáló – kis ötleteimre, úgy éreztem alaposabb vizsgálat alá kell vennem a hazai divat helyzetet. Egy reprezentatívnak nem nevezhető, de viszonylag alapos felmérést végeztem a témában. Még egyszer köszönet mindenkinek, aki kitöltötte a kérdőívemet!

Néhány szélsőséges, idejét múlt vagy éppen műfajteremtő ruhadarabról kértem ki a véleményeket:

Hárem nadrág

Több lány is azért szereti, mert kényelmes, de kulturáltabb, mint a melegítő nadrág, ők ezért játszósnak hordják. Azért némi távolságtartás is van, mert nem a legelőnyösebben mutatja a női alakot. Volt lány, aki undorítónak titulálta, és háromszor tette fel a kérdést: „Miért?”

A lányok szerint a fiúk túlnyomó többségének nem tetszik, pedig fele-fele lett az eredmény. A lányok arra hivatkoznak, hogy azért nem szeretik a fiúk, mert épp a női sziluett szépségét rejti el. Nemes egyszerűséggel: „NEM LÁTSZIK BENNE RENDESEN A LÁNYOK FENEKE” – indokolja a férfi álláspontot tippelve egy lány válaszadó.

Egy fiú indoklása egészen más színben tünteti fel a ruhadarabot: „a hárem szó ad egy kellemes asszociációt”. Sőt, volt olyan férfiember, aki konkrétan a kényelmünkért aggódott. Ez nagyon kedves tőle, de felesleges az aggodalma.

Cicanaci

Volt lány, akinek a Dolly Rollt juttatta eszébe a ruhadarab, egy másik szerint a „Faszik jobban preferálják a csupasz lábakat”. De most egyik női válaszadónkat idézném, aki egy férfi ismerősének a véleményét írta le, mert talán ez a legpontosabb magyarázat: „lehet, hogy 90%-ban olyan lányok veszik fel rövid felsővel, akiknek baromi rosszul áll, de ha csak egy jó segget megbámulhat tisztességesen ennek a trendnek köszönhetően az ember, akkor megérte.”

A számok szerint a fiúk kifejezetten szimpatizálnak a cicanacival, abban az esetben, ha „jó csajon van. Volt olyan fiú, aki csak ezzel az egy mondattal minősítette: „Feszül, tehát jó.

Maxi ruha

A lányok szeretik, bár nem mindig magukon. Egyik megkérdezettünk azért kedveli, mert királylánynak érzi benne magát. A fiúk egy része bevallottan használta a google-t, hogy megtudja, milyen ruhadarabról is kérdezem. Többek számára a maxi ruha új fogalom volt, de meglepően elegánsnak találták. Amúgy a lányok igen egyszerű jószágként tekintenek a férfiakra, szerintük nekik elég, ha valami szűk és tapad.

Csíktanga

A csíktangával az a baja a lányoknak – a felmérés szerint –, hogy kényelmetlen, és sok esetben közönséges. Egy lány történetesen „prolinak” minősítette. A hölgyek jó részt úgy tippeltek, hogy a fiúk kifejezetten szeretik ezt az alsóneműt. A számok őket igazolják. Bár volt egy női válasz, ami így szólt: „bizonyos pasik imádják, csak azokkal én szóba állni sem akarok.” A fiúk meglepően szociálisnak bizonyultak: ismét a kényelmünkért aggódtak. Ez esetben megalapozottan.

Szilikon pántos melltartó

Egyértelműen ez verte ki a biztosítékot a lányoknál. Csak néhány az ingerült minősítésekből: „a szilikon pántos melltartókat el kell égetni”; „Én leállíttatnám a gyártást”; „jesszus…”; „a világ legundorítóbb találmánya, a sötét 90es évek egyik legnagyobb szégyenfoltja”. A kép persze úgy teljes, ha elárulom, volt egy szavazónk, aki bár nem szereti, úgy fogalmaz, van, amikor praktikus. A fiúk sem voltak sokkal kíméletesebbek. Több ízben felmerült a kérdés: ilyen még van? Érkezik a rossz hír: van. És nem tudom fiúk, hogy ez most jó vagy rossz, de a lányok egy jelentős része feltételezi, hogy észre sem veszitek. Védelmetekre, a felmérésből kiderült, hogy tudjátok, miről van szó, és jobbára nem szeretitek.

Boka zokni+magas sarkú cipő

Attól tartok, erről az összeállításról legtöbben a szandál-zokni jelenségre asszociáltak, pedig koránt sem erről van szó. Nyilván múlik a cipőn és a zoknin is. A megkérdezett lányok többsége nem szereti, és meggyőződése, hogy a fiúk sem állhatják. Nem tévednek nagyot, tényleg nem szeretik. Volt olyan megkérdezett lány azonban, akinek határozott véleménye megnyugtatott: „Szigorúan haladó divat fetisisztáknak”.

Gladiátor szandál

Ez a lábbeli persze rendelkezik azzal az undok tulajdonsággal, hogy optikailag rövidíti a lábat, ennek ellenére meglepő eredmény jött ki: a lányok és a fiúk többsége is szereti. Volt olyan férfi válaszadó, aki arra hivatkozott, hogy „egészséges benyomást kelt" – ezt mondjuk nem tudtam hova tenni :) – Volt olyan lány, aki egyértelműen férfi viseletnek minősítette, míg egy másik hölgy ezzel zárta rövidre a történetet: „only on russel crowe”.

Alul patentos body

A leghatározottabb eredmény az alul patentos body esetében született. Míg a megkérdezett lányok túlnyomó többsége szereti, addig a fiúk szinte gyűlölik. És ha nem gyűlölik, akkor jobbára értetlenül állnak a jelenség előtt. Hogy egy megkérdezettet idézzek: „Kifejezetten valami elbaszott babaruhára emlékeztet”.

A lányok javára írható, hogy alapvetően a kényelem miatt választják, és sejtik, hogy nem tetszik a fiúknak. Volt lány, aki nem tudott dönteni, vajon szexinek találják a hímek, vagy sem. Így szólt a teljesen jogos vívódása: „Két megoldást tudok elképzelni: vagy az elöl/oldal kapcsos melltartó közé száműznék a pokol egyik mély bugyrába, mert hát miért van egy nőn pelenkaszerű izé, vagy felfedeznék a benne rejlő praktikumot: instant randibugyi minden ilyen darab.”

De mit szeretnek rajtunk igazán a fiúk?

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a megkérdezett srácok (30-asok) némi nosztalgiával fordulnak a 90-es évek felé: pántos topok, félhosszú szoknyák, könnyű ruhák, elővillanó vállak (egy férfi megkérdezett azért szereti, mert „azt az érzetet kelti, hogy na, most fog leomlani a ruha a testről, de nem, mert rejtélyes módon valami mindig megtartja). Egy fiatalember felhívta a figyelmet arra, hogy „Nem feltétlenül kell egyből a húspiac”. És volt, aki abban szeretné látni a lányokat a végtelenségig, amiben jól érzik magukat. Köszönjük a kedvességét!

Talán a válaszadók hasonló életkorának köszönhetően egészen összecsengett a két nem képviselőinek véleménye. Sok lány a póló-farmert választotta legelőnyösebbnek, és a világvégéig hordhatónak. Ezzel hasonlóan voltak a fiúk is. Egyszerű csinos ruhákban szeretnék látni a lányokat. Egyik hölgy válaszadónk a kényelmes és egyben gyönyörű magas sarkút is hozzácsapta, bár ez – lássuk be – oximoron. Volt olyan lány, aki csinos+kényelmes címszóval olyan ruhára gondolt, amiben „fára mászni is lehet.” És így fogalmazott szintén egy lány: „mindegy, mi van rajtam, ha stírölni lehet a melleimet, ők már boldogok”.:-)

És a végére egy tanulság. Ejnye lányok, hát csak egy férfiember adta meg a tökéletes választ a kérdésre, miszerint miben mutatkozzon a nő a világvégéig?! Még most sem késő tippelni!

A válasz természetesen a „kis fekete”!

A következő sorok sérthetik mások vallási meggyőződését!

   Templomban voltam. Szombat délelőtt. És most jöhet a jogos kérdés, hogy szombat délelőtt vajon mely vallás temploma rendel. Egyik se, és mindegyik. Esküvőn voltam. Igazán talán ott sem voltam. Lélekben. De mégis csak. Tudja fene.

Néztem a gyönyörű épületet, és a boldog párt, akik régen elkezdett közös életüknek generáltak új kezdetet. (Ezt nem elítélő hangnemnek szántam. Tényleg.)

A 12 órára meghirdetett szertartás pontosan kezdődött. Ez azért meglepő, mert csak azok az események szoktak időben kezdeni, ahová késve érkezem. Szóval Breaking News: Timár Ági nem késett el!

   Tök nyugiban végig sétáltam a Király utcán, és meg is néztem magam minden egyes kirakatban. Valami fura volt. Mármint gondosan választottam ki a toalettemet, de valahogy furcsán festettem. A harmadik kirakatnál megálltam, és rájöttem, mi az. Fekete szoknya, fekete-fehér csíkos felső piros virággal kiegészítve. Úgy néztem ki, mint egy pantomimes. Az, hogy a táskámon Butters mosolygott a South Parkból, már szóra sem érdemes. Persze utólag már tök mindegy is.

   Istenem, de szépek bírnak lenni ezek a katolikus templomok! Még ha éreztem is, hogy a maximális feltűnésmentességre törekvő kakukktojás vagyok, valahogy kívülről láttam, amit belülről kellett volna.

Amikor mindenki leült, akkor én is. Ha felálltak, velük tartottam. Ámenezéssel, és térdepeléssel nem akartam megbántani azokat, akik őszintén ámeneznek és térdepelnek. És bár a „miatyánakat” el tudtam volna mondani, nem tartottam volna tisztességesnek, hogy verset mondjak fel – csak úgy.

Persze rögtön beugrott a kép, amikor gyerekkoromban vidéken nyaraltam, és egy vasárnap délelőtt a templomban találtam magam, tekintve, hogy az egész falu a templomban volt. Emlékeztem, hogy a padsorunkhoz érve, mindenki sorban „pukedlizett”, én meg meghajoltam. Azóta sem értem, hogy mi volt olyan bonyolult abban a mozdulatban. Sőt, az is beugrott, hogy az istentisztelet végén sorba állítottak, és amikor én következtem, a pap furán nézett rám. Mindketten tudtuk, hogy most valaminek történnie kell, de mielőtt rájöttem volna (esély nem volt rá, hogy rájöjjek), hogy ostyát fogok kapni a nyelvemre, a pap kérte, hogy mondjam ÁÁÁ. Ilyet korábban csak a körzeti orvos kért tőlem, így megijedtem, hogy jön majd azzal a spatulával, amit mindig gyűlöltem, mert a nyelvem végéhez nyomta a doki, és mindig öklendeztem tőle.

Hát végülis öklendezés nem volt, bár tudom, hogy hazáig nem mertem nyelni, félvén attól, hogy az ostya veszélyes, mint a műbeles virsli emészthetetlen csomagolása. Persze mire beléptünk a kapun elolvadt. Olyan gyorsan lett semmivé, mint a templomban hallottak.

   A szombati templomi esküvőn (ahol egyébként a többi templomi esküvőhöz hasonlóan nincs hitvesi csók, amitől tök kivagyok), a szertartás után szintén lehetett sorba állni, mint a fagyisnál. De ez is olyan része volt a bulinak, amit meghagyok azoknak, akik őszintén, becsülendő, tiszta hittel teszik.

Néztem, ahogy egyesével mindenki megkapja a kis ostyakorongját, és azon törtem a fejem, a tisztelendő atya vajon kezet mosott-e az ezer éves kupák meg szalagok fogdosása után, vagy csak úgy meggondolatlanul nyúlt bele a hívők szájába. (Az ember annyi mindent kérdezne azoktól, akik az egyháznak szentelték az életüket. Ez is egy ilyen kérdés lenne a részemről.)

De visszatérve a ceremóniára. A befejező aktus az volt, hogy a tisztelendő megkérte a gyülekezet tagjait, hogy a béke jelével forduljanak a mellettük ülőkhöz. Én már épp emeltem volna a kezem, hogy ujjaimmal V-t formáljak, de akkor láttam, hogy mindenki kezet fog meg puszikat oszt. Mellettem nem ült senki. Mindegy. Azért béke van.

   Amit viszont nagyon szeretek az egyházi esküvőkben: az az orgona hangja. A polgári szertartások – legyenek akármilyen monumentálisak vagy bensőségesek is – attól tűnhetnek sótlannak, hogy nem szól az orgona. Felteszem, nem véletlenül az orgonaszó a frigy zenéje, és nem Celine Dion-tól a My Heart Will Go On.

Szóval, ha ragaszkodunk az orgonához, akkor vagy templomban kell esküdünk, vagy egy orgonistánál. Vagy még inkább  az orgonistával.

   Azt hiszem, ez egy „temetni jöttem Cézárt” típusú írás. Szóval előadom, hogy az agnoszticizmusom (mely a hívők szemében tulajdonképpen olyan, mint az ateizmus) nem találja érvényesnek a templomi esküvőt, miközben boldogan oldódom fel a magával ragadó és számomra titokzatos díszlettel bíró esketés hangulatában. Még az sem billent ki, hogy az atya minden nagyobb mozdulat előtt úgy hajtja félre a palástját, mint Batman.

Bár azt hiszem, a pap által mondottakkal hasonlóképpen vagyok, mint a korai Beatles slágerekkel: jobban járok, ha csak a dallamra figyelek és nem a szövegre.