Találtam egy érdekeset. A varázslótanonc amerikai bemutatóján Teresa Palmer ruhája kettőnél több szót érdemel. Az első benyomás mindenképpen kellemes. A visszafogott, harmonizáló színek (kifejezetten a fekete-fehér és árnyalatai) mindig biztos választásnak tűnnek egy sok szempárt és vakuvillanást számláló eseményen.

A nyakkör kialakítása kifejezetten trendinek mondható. A fodrok és puffok ma olyanok, mint a széles válltömés volt a 80-as években, így szinte minden mennyiségben használatosak.

(persze van, aki büntetést érdemelne indokolatlan fodor használatért)

De visszatérve a Palmer szerelésre: a felsőrész kicsit „etnóba” hajló díszítése is most nagyon megy (talán még izgalmasabb lenne, ha mexikói színekből állna össze – korallból, türkizből – , de az már egy másik dressz lenne). Azt hiszem, az ambivalens érzéseket a szoknya kelti. Épp tegnap este volt szerencsém belefutni a Diszkópatkányok című örökzöld elmebetegségbe (amit persze csak jelentős pihentség és még jelentősebb türelem birtokában ajánlatos megnézni). Ott láthattunk hasonló alsórészeket, csak azt még vastag sarkú cipők, és spagetti pántos topok egészítették ki. (Nem beszélve a bőrszalagon a nyakban lógó nagyméretű fém medálokról, és tupírozott frufrukról – hogy egy kicsit visszaidézzük a 90-es évek ijesztő emlékeit.)

Tulajdonképpen utoljára Jennifer Anistonnak néztem el, hogy egy bemutatóra külön álló alsó- és felsőrészben érkezett, amely láttatni engedte a hasát (Hééé, ez most nem prüdéria! Mindenki bátran mutogassa a hasát, ha az olyan, mint a Jóbarátok sztárjáé, de egy kiöltözős bulin olcsó megoldásnak tűnik a felső+szoknya kombó.)

Hohó…és az ígéretem teljesítem (olyan vagyok, mint a jó tündér keresztanya): egy szoknya elkészítését írom le pontról-pontra, képekkel illusztrálva.

Munka címe: anya szoknyája. Mert, hogy anyák napjára varrtam neki egy csini mintás kis szoknyát, azonban az nem volt jó. Azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul, mert hülye lennék csak úgy leírni, hogy elszúrtam valamit (főleg, hogy nem szúrtam el, jó?!). Lelkesen kiszabtam a szoknyát 45 fokban, aminek ugye az a lényege, hogy az egyébként nem rugalmas anyag is kap valamicske rugalmasságot (nyilván tapasztaltátok, hogy a legdurvább szövetet is, ha átlósan rángatjátok, akkor jobban ki tudjátok húzni, mint keresztben, vagy szálirányban).

Az elszúrás most abban materializálódott, hogy nem vetettem egybe a szoknya fazonját, az alanyom alkatával. Ez a típusú szabás igazából a nagyon vékony, teljesen lapos hasú hölgyeknek előnyös. Így ezt átalakítani sem nagyon tudtam. Gondoltam, varrok inkább másikat. Na jó, azt hiszem, ezt túl magyaráztam. Tehát a szoknya:

Én – még akkor is, ha megtanultam a suliban, hogyan kell méretre szerkeszteni, szabásmintát készíteni, felfektetési rajzot tervezni – jobb szeretem meglévő ruhadarabokról levenni a mintát. Ennek két oka van: 1. tök fölösleges egy konfekció méretet követni, ha egyszer van az alanyunknak egy jó méretű, fazonú ruhadarabja; 2. sokkal egyszerűbb!

Tehát felfektettem az anyukám egy régebbi szoknyáját (nini, hát nem ezt is én csináltam?! De bizony), a korábban már beavatott és megszáradt anyagra a lehető legtakarékosabban.

(Én általában bőven szoktam vásárolni a textíliából. Egyrészt, mert szeretem tudni, hogy közben meggondolhatom magam, és nem kell, hogy a fantáziámnak határt szabjon az anyagmennyiség; másrészt, mert olcsó méterárusnál szoktam vásárolni, ahol gyakran előfordul, hogy hibás itt-ott a szövet.)

Érdemes először az anyagot szépen végig teríteni a földön (én a földön szoktam szabni, de ez szokás kérdése; sokan az asztalon vágják ki a készülő mű alkatrészeit), így átlátjuk, hogy kábé mire elegendő a vásárolt mennyiség. Arról nem is beszélve, hogy milyen szuper először egyben látni egy téglalap alakú szövetet, amelyből néhány óra munka után egy hordható ruha lesz – kis szerencsével. :)

És akkor visszatérve a szoknyára. Sötét és világos mályvát választottam a ruha színének, mert tudom, hogy az anyukám nem szereti a nagyon harsány színeket. Ugyanakkor nem akartam, hogy nyáron valami szürkét, vagy túl visszafogottat hordjon.

A stílusa romantikus (mármint a szoknyáé…illetve az anyukámé is). Deréktól térdig szűkül, majd onnan jön egy szolid fodor, hogy legyen benne valami játékosság.

Mivel a fazonon változtattam a mintául szolgáló szoknyáéhoz képest, így csak annyit veszek le belőle, amennyi egyezik. Tehát valamivel rövidebbre szabom, mert beleszámítom, hogy jön rá egy jó 10 centinyi fodor. Akkor csináltam jól, ha 7 alkatrészt szabtam ki:

1 db eleje

2 db háta

1 db övpánt

1 db dísz pánt

2 db fodor

(ne tévesszem meg senkit, hogy csak öt darabot lát; a két részből álló hátat egymásra fektettem, és a fodorból is kettő van)

Ha ez megvan, akkor örülök egy kicsit, hogy milyen jól is néznek ki így egymás mellett, aztán hozzáfogok a varráshoz. Ha több különböző textilből készül a ruhadarab, akkor érdemes a legtöbb alkatrészt biztosító anyag színével azonos cérnát választani, és akkor nem néz ki hülyén, hogy egyes részeken eltér egymástól az anyag és a cérna színe. (Persze ha valakinek úgy tetszik jobban, és annyira precíz, akkor átfűzögetheti a cérnát a gépben az egyes munkafolyamatoknál.)

Először mindenképpen az apró varrásokkal kell kezdeni. Szoknya esetében ez szinte mindig a szűkítők elhelyezése. 2-2 előre és hátulra. Hátulra mindig nagyobb kell, mert a fenekünk jellemzően nagyobb a hasunknál. Itt sem lehet egyértelműen követni a konfekciót, mert valakinek ilyen, valakinek olyan az alakja. A most leírt szoknyánál persze egyszerű dolgom van, mert ugyanoda teszek egy ugyanolyan méretű formázó varrást, mint a mintaszoknyán van. Általában az elejére 1-1, a hátuljára 1,5-1,5 centis szűkítőt varrunk. Magyarán a derék kerület a csípőhöz képest minimum 10 centivel lesz kevesebb. Amennyiben a modellünknek az átlagosnál nagyobb a popsija, hátulra 2-2 szűkítőt is tehetünk. Ebben az esetben van egy keskenyebb 0,7, és egy szélesebb 1,5 centis szűkítő. A hossza is eltér az elején (9-10 cm) és a hátulján (10-11 cm).

Ha elkészültünk a formázókkal, akkor nekilátunk a húzózár (vagy zipzár – kinek hogy tetszik jobban) bevarrásához. A szabásnál már tudnom kell, hogy a húzózár hova kerül majd. Ez azért fontos, mert ott mindig 2 centi varrásszélességgel kell számolni. Ennél a szoknyánál a hátközépbe varrom, így ott növeltem meg a varrásszélt. Általában 18 vagy 20 cm-es húzózárat használunk szoknyákhoz.

A hátközepet úgy varrom össze, hogy deréktól húzózár plusz 1 cm-t nyitva hagyok. Ezután jönnek a tisztázó varrások. Nyilván szerencsés, ha a varrógépünk mellett van úgynevezett interloch-unk is (ez a kifejezettem az alkatrészek szélének lezárására alkalmas eszköz). Persze akinek ilyen spéci cuccai vannak, az nem az én blogomból tanulja meg a szoknyakészítést. :)

Tehát, ha nincs ilyenünk, akkor a varrógépünk cikk-cakk öltésével tisztázzuk el a vágott széleket. Erre azért van szükség, mert így nem foszlik majd a továbbiakban az anyagunk, illetve szebb lesz a ruha belseje is.

Ezek után kijelöljük a húzózár helyét. Gombostűvel rögzítjük a varrásszélt az anyaghoz, majd szintén gombostűvel a zárat is betűzzük (ezt odafércelhetjük, ha kényelmesebbnek érezzük így a varrást). Az én gépemhez van kifejezettem húzózár bevarrására alkalmas talp, így én azt ki szoktam cserélni ilyenkor, de az eredetivel is elkészíthetjük. A húzózárat akkor varrtuk be jól, ha a két oldalon a tűzés párhuzamos, és egyforma távolságra van a zár közepétől, illetve, ha a zipzárunk nem vigyorog, vagyis nem látszanak ki a fogak, valamint az ellenkezője sem valósul meg, tehát nem fekszenek egymásra a szélek.

Ezzel tulajdonképpen van a szoknyánknak egy kész külön álló eleje és egy hátulja. Össze is varrhatjuk a két részt. Varrás közben érdemes az egyes elkészült munkafolyamatokat megpecsételni egy jó kis vasalással. Persze csak óvatosan, mert ha mindent tízszer átgőzölünk, akkor ügyesen megfőzzük az anyagot. (ami mellesleg nekem sikerült a szakvizsgámon…ehh)

A szűkítőket mindig közép felé kell vasalni, a varrásszéleket pedig szétvasaljuk.

Na, ennek már egész szoknya formája van.

Erre varrom fel a díszítő csíkot a halványabb színből. A pánt végeit összevarrom, majd felgombostűzöm a szoknya aljához úgy, hogy a varrás a hátközéphez essen, és felvarrom. Ezután a két részből álló fodrom végeit varrom össze (természetesen ennek is eltisztázom a széleit), majd gombostűzöm és felvarrom. Itt a két varrott szélnek kell értelemszerűen a két oldalvarráshoz illeszkednie.

Az alját körben felvarrjuk. Duplán kell visszahajtani a szélét, de érdemes nagyon keskeny sávot, maximum 1 centit felhajtani, hogy ne törje meg nagyon a fodor esését.

Ha ez megvan, akkor felvarrjuk a derékpántot. Mivel ez egy lenge nyári anyag, így nem keményítem semmivel az övet. Bizonyos anyagoknál, illetve, ha egy merevebb övet szeretnénk, akkor az övpánt felébe lehet ragasztós közbélést vasalni. Ez egy nagyon furmányos kis cucc. Méterben és pántként is lehet kapni. Egy fátyolszerű anyag, amelynek az egyik oldalán apró ragasztó pöttyök vannak, amelyek a forró vasalótól felolvadnak, és prímán hozzáragadnak a textíliához. De mint mondtam, akkor sem történik semmi, ha ezt nem használjuk.

Az övpánt szélessége az öv szélességének és a varrásszélességnek a kétszereséből áll össze. Egy szoknya övpántja általában 3 cm, vagyis a kiszabott pánt 8 centis.

Az övet először a fonákjára varrom fel; a hátközépen az egyik oldalon 1 centire, a másikon 3 centire lóg túl. A felvarrt öv szabadon lévő részeit úgy készítem el, hogy hosszában félbehajtom (belül a színe) és az 1 centis oldalon a hátközép vonalában varrom le, a másikon a szélétől 1 centire kezdem, és L alakban haladok a hátközépig. Ezután kifordítom a két levarrt véget. Az egyik oldalon a hátközép vonalában ér véget az öv, a másikon 2 centivel hosszabb. Gombostű segítségével tudom szépen kihúzni a sarkokat, hogy derékszög legyen. Most a színe felől kaptunk egy övre hasonlító formát azzal a különbséggel, hogy maradt egy levarratlan szélünk, ami okosan bekívánkozik az övbe. Vagyis befelé fordítjuk, és szépen végig tűzzük derékban az övet. Ha úgy tetszik jobban, akkor a felső széleket, és a rövid záródásokat is körbevarrhatjuk.

Már csak a gomblyuk van hátra. Ennek a méretét mindig a gomb mérete határozza meg. Átmérő plusz 2 mm-t számolunk, illetve ha magas gombról van szó, akkor hozzáadhatunk 1-2 mm-t. Ha szerencsénk van, akkor a gépünk gomblyukazásra is alkalmas, ha nem, akkor kiskezünkkel csuda szépre megvarrjuk, és még az elvárhatónál is büszkébbek leszünk magunkra. :)

Mielőtt bármit is megvarrnánk, szeretném bemutatni kis barátaimat a varrásban.

Ha most valaki azt hiszi, hogy ez egy olyan játék, ahol meg kell keresni a kakukktojást, és már meg is találta, az nagyon téved. Az a munkavédelmi szemüveg nem véletlenül van ott. Egyszerűen utálom, ha hirtelen elpattan a tű, és rémülten a szemem elé kell kapnom a kezem, és még így is apró fém darabkák landolnak a nyakamon. Szóval mindezt megelőzendő ebben a cuki szemüvegben varrok.

Ezenkívül van itt jelölő kréta (a szappant jelölésre nem ajánlom, mivel annyira zsíros, hogy soha napján kis kedden jön ki a folt az anyagból), jó kis olló, centi (rózsaszín), egy spulni cérna, tűpárna (valamiért víziló formájú).

És persze egy remekbe szabott (értik?! Szabott…haha) Singer varrógép. Gomblyukat, cikk-cakkot varr…ez tök jófejség tőle.

Egy újabb szett örvendeztetett meg az idei cannes-i képeket bogarászgatva. És itt a szett alatt egyből két emberre gondoltam, akik így együtt egy jó kis egységcsomagot hoztak össze a ruhájukat illetően.

Ryan Gosling és Michelle Williams

Williams kisasszony ruhája tüneményes. Kifejezetten bájosan ötvözi a kislányos puffos ruhaujjat, az agresszíven dolce vita-s hangulatú szandállal. Az talán levon valamicskét az összeállítás értékéből, hogy konkrétan ezt a ruhafazont ezzel a frizurával Carey Mulligan honosította meg az idei fesztiválokon.

És természetesen nem véletlenül választottam olyan képet, amelyen Ryan Goslinggal látható. Ő ugyanis a 90-es évek Brad Pittjét idézi szőrszálhasogatóan precíz ing-nadrág-cipő választásával. Szívderítő látvány persze, ha férfi ember ilyen aprólékosan állítja össze a szerelését, de az biztos, hogy pengeélen táncol. Még egy kiegészítő, vagy egy harsányabb óra, és már át is esett annak a bizonyos lónak a túloldalára.

Ismét találtam egy csinos ruhát. Bár itt nem a ruha figyelemreméltó, inkább a színésznő (vagy éppen sztájlisztjának) remek ízlése. Tény, hogy Jennifer Hudson karcsúbb, mint valaha, de még így is a teltkarcsúak táborát erősíti. Ezt ellensúlyozandó, egy mellett és csípőt kiemelő darabot választott. A mellben húzott fazon alapvetően nem előnyös nagy mellre, de ha derékban ennyire passzentos, és a viselőjének hangsúlyosabb a csípője, mint a dereka, akkor bátran viselheti. Arról nem is szólva, hogy ez a varázs ruha egy cseles megoldással (néhány redő) még kerekebbé varázsolja a derék alatti területet. Így ez nem erősíti az alakot, inkább kalsszikus sziluettet varázsol.

Még csak két napja kezdődött az egyik legjelentősebb filmszemle (amelyen idén két filmmel is képviseltetjük magunkat), de már találkozhattunk egy különlegesen szép dresszel, amely Cate Blanchettől lesz talán még elragadóbb. Persze még nézegetem a fotó galériákat, és amint találok egy mutogatásra méltót, csatolom.

Mi mással kezdődhet a varrás, mint az anyag előkészítésével. Ezt szaknyelven beavatásnak szoktuk nevezni, ami persze elég talányosan cseng, és mindenkinek meglódul a fantáziája. Most azonban nem kell több rétegű tartalomra gondolni.

Tehát: a beavatás. Vannak olyan textil típusok (anyagismeretből mindig gyengus voltam, szóval itt most nem bocsátkoznék találgatásokba, hogy egészen pontosan mely típusok az érintettek), amelyek a forró víz első bársonyos érintésétől összemennek, és összébb, és még összébb. Ezt elkerülendő még a méterben lévő anyagot szépen beletesszük olyan forró vízbe, amelyikbe bele sem tudunk nyúlni. Jó, jó, tudom, akkor hogy tesszük bele?! Először is villámgyorsan, hogy ne legyen ideje megégetni a víznek; másodszor pedig használjuk a felmosó nyelét, és azzal nyomkodjuk bele a gőzölgő vízbe a félelemtől sikoltozó anyagot. 2-3 percig hagyjuk ott, és utána vegyük ki. Egyszerű ezt úgy eszközölni, hogy engedünk rá egy kis hideg vizet, hogy a korábbi konfliktusok elkerülésétől felbátorodva ne a záróakkordnál égessük le a kezünket. Ha megszárad, már kezdődhet is a móka főszerepben a centivel, az ollóval és barátaikkal, a gombostűkkel.

Pá!

Drága barátim!

Még sosem írtam blogot. Így az elindítása is izgalmas, új érzés. De mielőtt megijednétek, nem arról fogok a továbbiakban ömlengeni, hogy mekkora mérföldkő a naplóindítás, meg hogy milyen fontos megosztani érzéseket, gondolatokat a nagyvilággal, bla-bla-bla.

Helyette most vázolom is a blog célját. A bejegyzések alapját a varrás: a munkafolyamat és az elkészült mű alkotja. Vagyis aki velem tart, az végigkísérheti egy-egy ruhadarab elkészültét. Igyekszem majd fotókkal is illusztrálni a szabás-varrást, hogy látványosabb legyen a dolog. Amennyiben a blogot olvasva, kedves olvasó, te is tűt-cérnát fogsz, és kérdésed van a témában, szívesen segítek tanáccsal, tippel.

Najó, de mitől lesz közéleti?! Nagyon egyszerű. (szép is lenne, ha nem találnám egyszerűnek azt a kérdést, amivel megleptem magam magam – „e kávéházi szegleten”)

A divat mindenhol jelen van: a híradásokban, a filmekben, a rendezvényeken. Az hogy ki, hol és mit visel, nem csak az adott korról árulkodik, hanem természetesen a viselőjéről, és nem kevésbé rólunk, akik minősítjük.

Szóval, lesz mit megbeszélni, de amikor éppen nem szolgáltatnak stílussal kapcsolatos témát közszereplőink, akkor számíthattok divathírekre és viselettörténeti info-morzsákra is. Azt pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy összejöveteleink alapvető célja a varrás, mert nincs is annál csodálatosabb, amikor egy méter textilből néhány óra munkával viselhető ruhadarab születik.

Jó öltögetést!