Amikor egy Backstreet Boys szám klipjét látva sírva fakadsz, és az a hétfő délutánod fénypontja, hogy odaadod a kutyádnak az új ízesítésű jutalomfalatkát, akkor azért elkezdhetsz gyanakodni, hogy az életed nem feltétlenül a megfelelő irányba tart.

Szintén aggodalomra adhat okot a jelenség, hogy a legjobb barátnőddel folytatott telefonbeszélgetések rendre nem egy Sziával kezdődnek, hanem azzal, hogy megkérdezi, Na, milyen volt? (Utalva az aktuális elcseszett randidra.)

Amúgy meg tök mindegy, milyen volt, nagy valószínűséggel többet nem hallasz a randi másik résztvevőjéről. Vagy ha igen, akkor bár ne hallottál volna róla.

Cuki volt? – kérdezi a barátnőd. Igen – válaszolod. Az eseted? – kérdezi. Aha – válaszolod. Szakállas? – kérdezi. Igen – válaszolod. Szőke? – kérdezi. Aha – válaszolod. Szőke szempillával? – kérdezi. Aha – válaszolod. Perverz – mondja. Nem, nem az – válaszolod. Nem ő. Te – válaszolja. – És jelentkezett azóta? – kérdezi. De nem ám – válaszolod. – Idén ez a második – szögezed le. A második szakállas? – kérdezi. Nem, a második, aki nem hív fel. Bár jobban belegondolva, az is szakállas volt – válaszolod.

Egy nő két okból szokta számolni a napokat. Az első eset, ha egy jól sikerült randi után az a fél, aki ígéretet tett arra, hogy majd hív, nem hívja még a bűvös három nap leteltével sem. A napszámolgatás másik esete természetesen fel sem merül, ha a nő nem tud maga mögött egy „jól sikerült”randit.

A „nem jelentkezem a randi után három napig” az egyetlen párkapcsolati szabály, melyet a férfiak felelősségteljesen betartanak. Az oka, feltételezhetjük: hogy ezt maguk alkották. (Attól tartok, ezen állítás az alábbi szövegben hamarosan megcáfolásra kerül. De mindent sorjában.) Kész vagyok ugyanakkor elismerni, hogy minket viszont sokszor jogosan vádolnak túlelemezgetéssel.

De mégis mi értelme a fenti a törvénynek? Miért gondoljátok, hogy az ominózus három nap alatt olyan biokémiai folyamatok mennek végbe a női agyban, amelyek javítják a pozíciótokat? Pusztán abból a közgazdasági elméletből kell kiindulnunk, hogy a kínálat megvonással keresletet lehet generálni? Ez akár igaz is lehet, de megsúgom, hogy könnyen az ellenkezőjét éritek el. A harmadik nap végére izgatott várakozásunkat jó eséllyel először a düh, majd a csalódottság, végül az irántatok táplált érzéseink csökkentett üzemmódú működése váltja fel.

Persze, ha nagyon igyekeztek, még ezt is tovább tudjátok rontani. Érzitek, hogy a három napos eltűnés magyarázatra szorul, ezért jön a „bocs, lemerült a telefonom”, a „nem voltam net közelben”, a „megette a macska a postagalambot”, és a többi. (Állati kreatívok tudtok lenni, ha a szükség úgy kívánja.)

Ugyanakkor – pusztán bizonyítandó objektivitásomat – el kell ismernem, hogy vannak férfiak, akik rendelkeznek megfelelő mentséggel: Thor például Asgardot védte az ellenségtől (ott amúgy állítólag tényleg nincs térerő); Han Solo egy jégtömbben várta, hogy kiolvasszák – a szívét (jaj, de költői vagyok); James Bondnak pedig munkaköri leírása, hogy Moneypennyn kívül minden más nőnek csak egy epizódot szánjon az életéből.

De neked mi a mentséged? Jól gondold végig, mert túl sok verziót hallottam már. A szempillád rezdüléséből kiolvasom a csalást; egy zavart tarkóvakarásból tudom, hogy most jön a bla-bla. Azt hiszem, pókereznem kellene…

És most jöjjön az ígért leleplezés: a három napos szabályt mi találtuk ki. Igen. Ez a nők sara. A fehérnépeké, a szoknyáké, az XX kromoszómásoké. És, ami még rosszabb: ezt megteremtettük az idők kezdetén vala, és aztán töröltük a memóriánkból, mint általában a baklövéseket.

Önámításból és önvédelemből született az álszabály. Az a pasi ugyanis, aki nem jelentkezik három napig, az általában nem jelentkezik a negyedik, a tízedik, és a tizenhatodik napon sem. A három napos határidőt azért találtuk ki, hogy így nyerjünk egy kis egérutat. Három nap elegendő arra, hogy a fenti receptúra szerint dühünket valóban felváltsa a lemondás. Képesek vagyunk hitegetni magunkat, hogy 72 órán belül még jelentkezhet az illető, mint az internet szolgáltató szervize, és akkor nem kell lemennünk kutyába. Már pedig, ha addig tényleg nem telefonál, és kibírtuk a „kutyába le nem menést”, akkor kisebb eséllyel tesszük meg utána, és máris meg van mentve a haza.

(A problémafelvetés természetesen teoretikus, a leírtak nyilván nem kötődnek megtörtént eseményekhez.)

Üdv!

   Tudom, azt kértétek, hogy figyeljek, és tudjak meg minél többet erről a világról. De a Földön rengeteg világ van. Mindegyik egy Földlakó fejében. Én választottam egy Földlakót, ahogy azt már tudjátok. Beköltöztem az elméjébe, és nem tudok más világot megismerni, csak az övét. Csak az övét tudom megmutatni nektek. Kérlek titeket, fogadjátok el! Ő is ezt kéri itt mindenkitől. Anélkül, hogy bárkinek mondaná.

Furcsa dologra eszméltem legutóbb. Először volt egy hirtelen csípős boldogság, majd egy apró, de mélyről jövő rengés, aztán valami folyékony bánat öblítette át az egész tudatát. És én csak arra emlékszem, hogy kapaszkodom az egyik agytekervényébe. Nagyon erősen, nehogy elvigyen az ár. Úgy, mint a többieket. Nem élek még itt olyan régóta, de néhányukat már ismerem. Az elsőt, akit kiszakított a helyéről és egy ismeretlen, messzi helyre lökött az áradás, azt hiszem, Önbizalomnak hívják. És ha jól láttam, őt követte a Remény. De előbbi egyébként is elég gyengélkedőnek tűnt.

Igazából szörnyű volt az egész. És nem is értettem, miért történik. Azt tudom, hogy közvetlenül azután söpört végig a katasztrófa a lakhelyemen, hogy a Földlakóm meglátta azt a magas, feketehajú fiút belépni az ajtón. Akit akkor nézett, amikor én megismertem őt. Szóval belépett az a fiú. Majd tett még egy lépést, és már láttuk, hogy kézen fogva sétál be egy lánnyal. Nem tudom, hogy ez az egész, miért indított ilyen örvényt, de mikorra már az asztalhoz értek, az én Földlakóm agya egészen kitisztult. Alig maradt néhány gondolat meg érzés. Szinte egyedül voltam. És nem tudtam, mit tegyek. Elkezdtem a romokat eltakarítani. Hangosan kiabáltam azok neveit, akikét tudtam: Remény! Önbizalom! De nem jött válasz. Szörnyű magányos munka volt ez. Tudtam, hogy vissza kell őket szereznem. Egyedül nem tudok segíteni. Visszaültem a jól ismert kis agytekervényemre, amelyik épp annyira volt közel az emlékekhez, hogy előhívhassam valamelyiket szükség esetén, de elég távol ahhoz, hogy hívatlan, múltbéli események foszlányai alkalmatlankodhassanak tetszésük szerint. Nagyon közel hajoltam a kis tekervényhez. Simogatni kezdtem, és azt suttogtam: Hívd vissza őket te! Rám nem hallgatnak. Kérlek, csak próbáld meg!

És akkor azt éreztem, hogy finoman elkezd hullámozni az ágyam, mintha apró jeleket küldene a hiányzó barátokért. De nem történt semmi.

Aztán mégis. Egy elrejtett zugból egyszer csak kikukucskált a Remény. Hihetetlenül boldog lettem. És nem kevésbé büszke. Hiszen sikerült. És együtt csináltuk. A Remény egyre közelebb jött, és egyre gyorsabban. Aztán elsétált mellettem. Tudomást sem vett rólam. Rám sem nézett. Tovább ment, és leült a megszokott helyére, ahonnan mindig mindent lát. Micsoda nagyképűség, gondoltam. Ez a hála?! Aztán észrevettem, hogy valamit feszülten figyel. Hát én is odamentem, hogy lássam. A magas fekete fiút nézte. Az ugyanis akkorra már az asztalnál ült. Nem fogta a lány kezét, akivel érkezett, és határozottan mi felénk pislogott. Azt hiszem, sokszor és hosszan nézték egymást a Földlakómmal.

Hát ezért jött vissza a Remény?! Ennyi kellett?! Azt hittem, én mentettem meg a Földlakómat. Pedig nem. Csupán változott a világ kívül, és ezért megváltozott belül is. Próbálok rájönni, hogy fordítva, miért nem megy. Vizsgálgatom őt, meg a kis világát, de valójában egyre kuszább minden. Ahelyett, hogy válaszokat kapnék a kérdéseimre – amiért végtére is ide jöttem – egyre csak újabb kérdésekkel találom szemben magam. A Földön több a kérdés, mint a válasz.

   Segíteni akarok neki. Ezt már rég eldöntöttem. De lehet, hogy előbb én szorulok az ő segítségére. Legyetek türelmesek hozzám!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

   Tudom, karácsony, meg minden, de most hagyjuk a mézeskalács házikókat, fenyőfákat, gyertyákat, halászlevet és a „jaaaj, pont ilyet akartam” vélt vagy valós örömöt jelző felkiáltásokkal kísért ajándékbontogatást. Most fókuszáljunk arra a sokszor áldatlan pillanatra, amikor a családi vagy baráti sokaságból valaki felkiált: Csííííííííz! Az emberben beindul a fotóösztön, és ha tele is a szája egy fél pulykával, vagy próbál kulturáltan megszabadulni a ponty szálkáitól, vág egy mosolynak aligha nevezhető grimaszt. Valójában a legszórakoztatóbb ezekben az ünnepekben, amikor visszanézed a képeket. Kárörvendően röhögsz rajta, milyen hülyén nézett ki a melletted ülő, ugyanakkor felteszed magadnak a kérdést, hogy: Tényleg olyan nagy meló lett volna valami vakolatfélét sminkelni magadra, hogy ne nézz ki úgy, mint egy konyhalány, ha már úgyis elfelejtetted kihúzni a szalvétát a blúzod gallérjából a fényképezőgép-kattanás előtti percben?!

Végig pörgetve korábbi ünnepek képeit azon tűnődtem, hogy mikor kellett először kiöltöznöm egy fotózásra, és rájöttem, hogy általános elsőben.

Emlékszem, mindig sóvárogva néztem a – nálam öt évvel idősebb – bátyám osztályképeit, és alig vártam, hogy én is ott ücsöröghessek a tornateremből kirángatott padokon, és mosolyogjak a kamerába azzal a téves, ám boldog tudattal, hogy szép vagyok, és milyen jó már, hogy ezt mások számára is megörökítjük. (Nem tudom, nem volt otthon tükör, vagy mi?!)

El is jött a napja. Gyerekek, írjátok be az üzenő füzetbe, hogy holnap osztályfényképezés! Kötelező viselet fehér felső (lányoknak lehetőleg blúz), sötét alsó (lányoknak lehetőleg rakott szoknya) és persze ünneplős cipő. Na, ez volt az a mondatrész, ami vélhetően meghatározta későbbi cipőkhöz való nevetségesen hangsúlyos vonzódásomat.

Addig nem volt ünneplős cipőm. (Nem mellesleg akkor találkoztam először, a „nincs egy rongyom, amit felvegyek” jelenséggel is.)

Életem első célirányos cipőkereső akciója volt ez. Meghatározó élmény egy nő életében. Aki a nyolcvanas évek elején született, talán emlékszik rá, hogy gyerekkorunkban bevásárlóközpontok híján nem tartott sokáig egy cipő megvétele, tekintve, hogy volt egyfajta, és a döntés abban merült ki, hogy megveszed vagy sem. A fényképezésnek hála az előbbit választottuk.

Szinte sorsszerű volt, ahogy megláttam a vágyott cipőt az üzletben. Fekete lakk, lapos talppal (akkor még nem volt számomra stressz forrása a cipő sarkának mérete), amelyen körben, a habszivacs réteget kettészelve futott egy színátmenős csík. A pirostól a zöldig minden árnyalatnak jutott két centi. Igen, valóban gyönyörű volt. És igen, jó volt a méret. És igen, megvettük. Alig tudtam aludni. Holnap felveszem, mindenki megcsodálja, mekkora király leszek már!

Anyukám berakta a táskámba a cipő formájában materializálódott csodát, mondván, hogy a suliban vegyem csak fel, nehogy addig valami baja legyen.

Tornasorba álltunk, hogy magasság szerint tudjanak majd elrendezni minket a képen. (Egy ideig én is érdeklődve vártam a beállítást, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy ki a legalacsonyabb az osztályban.) Kicsik az első sorba! Legkisebbek középre! Hát ez egyre jobban tetszett. Belőlem fog a legtöbb látszani!

Izgatottan fészkelődtem, többedszerre is elrendeztem a szoknyámat, lesimítottam a blúzomat, újra és újra átgumiztam a hajam, hogy minden tincs úgy álljon, ahogy kell neki. Lehajoltam, ráleheltem a lakkcipőm orrára és a blúzom mandzsettájával olyan fényesre törölgettem, hogy csak úgy szikrázott.

Mindeközben a magasak még lökdösődve, az osztályfőnöki rendreutasítások közepette próbálták megtalálni a számukra legmegfelelőbb helyet. A kiskamaszok elviselésébe belefásult fényképész pedig unottan felírta a méterszer méteres táblára, hogy 1. C osztály, hogy aztán elhelyezze azt a készülő fotó központi részén. Igen, az első sorban ülők előtt. Igen, középen. Igen, ahol én fészkelődtem izgatottan. Pontosan elém, és vadiúj, a gyönyörűnél is gyönyörűbb cipőm elé. Ott ültem megsemmisülten. Én, és a láthatatlanná tett cipőm. Egy perc alatt vált értelmetlenné az előző napi lázas cipővásárlás, az izgalomtól való éjszakai álmatlanság, és tulajdonképpen az egész élet.

És ezek után még volt pofája azt kérni a fotósnak, hogy vágjunk vidám képet. Egy szorult helyzet azonban kicsalogathat némi kreativitást az emberből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve észrevétlenül kicsúsztattam a jobb lábam a tábla mögül. Így a képen végülis nem csak az akkorra már őszinte mosolyom volt szembetűnő, hanem egy fekete lakk cipőorr, ami érthetetlen módon kikandikált a tábla mellett, hogy a felületes szemlélődő elsőre meg se tudja állapítani, tulajdonképpen kinek a lábához is tartozik.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a másodikos fotózásig elfelejtettem ezt a fiaskót, ismét kaptam egy új cipőt, és tekintve, hogy magasság terén nem sok változással tudtam büszkélkedni, megint elém rakták a táblát. Az én cipőm meg nem már megint kipofátlankodott mögüle?!

Megfogadtam, hogy csupán az olcsó siker reményében nem fogok kölyökállatokról, kisbabákról, vagy nagymellű csajokról írni, de amióta kutyáját egyedül nevelő nő lettem, jelentősen megváltoztak a mindennapjaim. Hogy egy egyszerű példát említsek, sosem gondoltam volna, hogy a kutyapiszok-eltakarításnak ennyi kreatív formája van. Továbbá járulékos sikerként könyvelhetem el, hogy a kézfertőtlenítésnek egy egészen bonyolult, ám logikus, és még talán egészséges mértékű alkalmazási rendszerét sikerült kialakítanom. Tudniillik a felmosás, kézmosás; padlósúrolás, kézmosás; kutyacsutakolás, kézmosás; kajaporciózás, kézmosás sorminta egy félórán belül tízszer végigjátszva csupán egy dolgot eredményez: rövid időn belül lemállik az ember tenyeréről a bőr.

Más szóval: csoportosítok. Az egyszerre elvégezhető kézszennyezést okozó tevékenységeket blokkokba rendezem, és csak utána jön legjobb barátom, a szappan színrelépése.

Így tehát – az eddig mások által már amúgy is túlzásnak vélt – kézmosási szertartásaim megsokszorozódtak. Nem beszélve az anyagi kiadásaimról, amelyek nagy részét a különböző típusú, állagú, fertőtlenítőképességű mosószerek és papírtörlők, higikendők és -gélek teszik ki.

Nos, ahogy kezdtem: nem vagyok hajlandó elcukiskodni, hogy lett egy kutyám. Nem fogok mesélni arról, hogy üveghangon tud nyüszíteni, és mesterien cincálja a lábtörlőt az idegeimmel egyetemben. Nem tervezem, hogy részletekbe menően ecseteljem, hogy jöttem rá, hogy Mici nem egy Canis familiaris, hanem maga a Sátán földi helytartója. Hogy olyan tárgyakat szed darabjaira, amiről azt sem tudtam korábban, hogy megtalálhatók a lakásomban.

Amúgy fajtáját tekintve (bár, ugye nem szeretem a címkézést) tacskó csivava jegyekkel megbolondítva (szó szerint). De most már egyre valószínűbbnek tartom, hogy a fogantatás pillanatában szurikáta is járt a közelben, ugyanis folyamatosan a magasba vágyik. Az ő célja azonban nem a nagyobb terület belátása, pusztán a bútorok olyan részének megrágcsálása, amelyről kistestű kutya álmodni sem mer.

Az ő viselkedése természetesen nagyban befolyásolja az enyémet is. Ez tulajdonképpen a Pavlovi reflex fonákja. Egyik ámokfutása után azt vettem észre, hogy hosszú percek óta állok a nappali közepén, kezemben egy Nagy László összessel, jelezvén, hogy ha nem higgad le, hamarosan nyögni fog a kultúra súlya alatt. Ő persze egészen más szögből látta az eseményeket. Sütött a tekintetéből az izgatott boldogság, hogy most bizonyára egy új játék következik, amelynek kellékei egy vastag könyv és egy neveletlen kutya. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy most sem szerzem vissza a tekintélyemet, amelynek gyakorlatilag a menhelyről hazafelé tartva már a kocsiban búcsút intettem, mikor csupa bizalommal és reménnyel gügyögtem az akkor még védtelennek tűnő kutyának.

(Egyébként az a magatartás, amelyet csak kisgyerekes szülőkön és friss gazdikon tapasztalhatunk – nevezetesen, hogy többes szám első személyben fogalmaznak – elkezdte felütni fejét a kommunikációmban. Példamondat: Már majdnem szobatiszták vagyunk és séta közben minden utunkba kerülő kutyának megszaglásztuk a hátsóját. Remek.)

Tartom magam ahhoz, hogy nem nyerek meg kutyafanokat azzal, hogy a saját kutyámnak köszönhetően szerzett tapasztalataimat leírom, így arról sem teszek említést, hogyan nem alkalmazható a séta arra, amire való. Nem írom le, hogy hamar nyilvánvalóvá vált, a napi rapidkószálások nem elegendőek energiájának levezetésére. Továbbá, hogy az sem jelenthet megoldást, hogy minden egyes kitörni készülő hisztijének jelét felismerve bundacipőt húzok, őt mobilból vezetékessé konvertálom egy póráz segítségével, és – adott esetben télvíz idején – lerohanok vele a parkba.

Sirámaimat hallgatva Anya azt javasolta, vigyem messzebbre méretéhez képest aránytalanul nagy mozgásigényű ebemet. Nem tudom, hogy arra gondolt, így jobban lefárad majd, vagy ha ott engedem el, talán nem talál haza. Minden megoldás érdekel.

És egy újabb meglepő tapasztalat: eddig azt hittem, az írás elsősorban a szellemet dolgoztatja meg. Mici azonban világossá tette, hogy komoly fizikai erőnlétet is igényel. Most is, míg írok, lesben áll mellettem, hogy mikor ugorjon fel ellökni a kezem.

Fffffffffffgtt,,.őőüőnm-----------ji…. MICI!

Persze törölhetném a fenti sort, de legyen ez mementója annak, hogy miért is érzek néha vágyat leszedálni a jószágot. Egy pillanatra azért eljátszom a gondolattal: csak egy kis pirula és a kutya rövid, ám értékes ideig nyugodtan fekszik, elméjében szivárványszínű nyulak kergetik egymást a farostlemez hangú délutánban, én meg végtelen boldogságomban szabok, varrok, írok, vagy hasonló, figyelmet és kreativitást igénylő feladatot végzek az asszisztenciája nélkül. Azért érdekes ez. Mármint, hogy a kutya kapná a nyugtatót, de én lazulnék el tőle. Megfontolandó…

Üdv!

Szerencsésen megérkeztem. (Ezt most tanultam. Itt a Földön így mondják, ha valahogy el akarnak kezdeni egy levelet: szerencsésen megérkeztem.) Már több mint egy hete vagyok ezen a bolygón. Tudom, hogy eredetileg sokkal több időt kértem az első levelemig, de az azért volt, mert féltem. Attól féltem, hogy nem találom meg az otthonom. De megtaláltam. Rögtön tudtam, hogy ő az. Ha ugyanis találkozol azzal, akit kerestél, akkor rögtön tudod, hogy ő az.

Először csak fényként köröztem a pultok és asztalok körül. Egyik beszélgetésből belehallgatva a másikba. Hiába volt a nagy zaj, hallottam mindenki életét. Megtudtam, hogy egy fiú szerelmes egy lányba, akibe valamiért nem kellene, és hogy egy dadogós, kövér nő épp a nagymamája temetéséről jött. Néztem a szemüket. És nem láttam bennük semmit. Itt azt mondják, a szem a lélek tükre. De én ezt nem értem. Én semmit sem láttam a szemükben. A mondandójukat szenvtelenül osztották meg a velük szemben ülővel, aki nem is próbálta azt a látszatot kelteni, hogy együttérez, de sokszor még azt sem, hogy figyel. Én figyeltem, de azt nem látta senki. Azt hiszem, az emberek nem figyelnek senkire és semmire. Ez volt az első igazán szokatlan dolog ahhoz képest, ahonnan jövök. Hisz tudjátok, hogy mi figyelünk egymásra. Nálunk máshogy van. Mi érző-gondolatok vagyunk a Szaturnuszon. A Szaturnusz csak érző-gondolatokból áll. Azt hittem, minden világ csak érző-gondolatokból áll. De úgy tűnik, a Föld más. És nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz.

Csalódott voltam az első Földön töltött óráimban. Körülvett a sok gondolattalanság és érzéstelenség. És én rémesen magányos lettem. Az a lány mentett meg. Ahogy megláttam abban a zsúfolt kocsmában (így hívják azokat a helyeket, ahol a sok ember együtt van, eszik meg iszik, és sokat nevet, vagy legalábbis próbál sokat nevetni), máris tudtam, hogy ő lesz az. Ott ült egy hosszú asztal végén. Valaki beszélt hozzá. Egy ideig próbált úgy tenni, mintha rá figyelne, de valójában az asztal másik végén lévő magas, fekete hajú fiút nézte. Most már tudom, hogy nem is szereti a magas, fekete hajú fiúkat, és őt magát is meglepte, hogy ilyen megbűvölten nézi.

Ennek a lánynak volt valami szomorú a tekintetében. Ő volt az első Földlakó, akinek láttam valamit a szemében. Nem akartam megijeszteni, távolról figyeltem. Megmaradtam fénynek, ahogy kértétek. Miután fáradtan elbúcsúzott a társaságtól, én végig kísértem az utcán, át a zebrán, az autójáig, aztán haza. És akkorra tudtam, hogy megtaláltam a lakhelyemet. Az ő elméje lesz az. Beköltöztem.

Épp hogy csak elkezdtem elhelyezkedni, kerestem magamnak egy kényelmes agytekervényt, azt vettem észre, hogy ott van a magas, fekete hajú fiú. Illetve hol feltűnik, hol eltűnik. Néha mosolyog. De nem marad sokáig. Csak pillanatokra lép be az elmébe, amit már otthonomnak hívok. Éreztem, hogy egy szörnyű erős vágy melegíti fel az agy egyes részeit, és valami lemondó, esélytelenség érzés hűti le a többit. Szörnyű rossz érzés volt, de még nem tehettem meg, hogy beavatkozzak. Több időt akarok hagyni neki és magamnak is, hogy jól kiismerjem a világát. Még most sem minden tiszta, de azt hiszem, kezdem felfedezni, hogy mikor mire gondol. Érzem, mi az, amitől reménykedő lesz, és ki az, akitől csalódott.

Még nem tudja, hogy én leszek minden gondolata. Én fogok benne szerelmet ébreszteni, én fogok benne szorongást kelteni, és én döntöm el, hogy meddig fog ez tartani.

Szóval ne aggódjatok értem. Jó helyem lesz itt. Kicsit rendbe teszem a dolgokat, és minden megoldódik. Csak meg kell értenie, hogy ezt érte teszem. A kérdések, amiket felteszek majd, mind ő érte lesznek. Azért kérdezek, hogy válaszokat kapjak. Azért kérdezek, hogy ő adja meg a válaszokat. Még ha fájdalmat is okozok majd neki. Csak addig tart ellenségének, amíg ezt nem érti meg. Segítsetek, hogy megértse!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

Szeretettel gondol rátok:

Újdonsült Földlakótok

   Amikor nyár elején látok tizennyolc-húsz éves forma fiúkat, lányokat ünneplőben, kicsit mindig összeszorul a szívem, mert világos, hogy épp érettségiznek vagy az egyetemi vizsgaidőszak súlya alatt nyögnek.

Tiszteletükre játszunk valamit!

Csináljunk párkapcsolati egyetemet. Persze nem valami hülye életvezetési tréningre gondolok, ahol azt harsogják, hogy „Ha citromot kaptál az élettől, csinálj limonádét!” (Jó, és cukor meg víz honnan lesz?! Na, mindegy.)

Ezen az egyetemen lenne óra önbecsapásból – természetesen női előadóval. Aztán „Mikor tiplizzünk időben” óra – váltott tanárral. Mindenképpen vizsgát javaslok, a „Hogyan ismerjük fel, hogy az, aki szemétládának látszik, – láss csodát – tényleg egy szemétláda” tantárgyból.

   Kiemelt témakör lenne a „Honnan tudjuk, hogy rosszal kezdtünk?”. Én lennék a témavezető.

Szóval honnan tudjuk? Lövésem sincs. (Ezt persze az első órán nem süthetem el, mert igen csak megcsappanna a hallgatóim száma.) Büszkén fogom elmesélni, hogy én milyen csapdákba szaladtam bele. A téma érdekessége, hogy szinte minden csapda, amibe eddig belefutottam egy azon kapcsolaton belül várt rám. Szóval, ha mást nem is, tippeket adhatok.

Mindemellett nem állítom, hogy az általam igazgatott fantáziaegyetemen nem buknék meg jó néhány tárgyból.

Persze, ha egy csaj vizsgázik, az undok általánosításokat von maga után. Nem mehetünk el szó nélkül az ezer éves KRESZ vizsgás vicc mellet sem. (Na, anyukám, meghúztak? Meg, mindhárman, de megvan a jogsim.) Azt azonban egyből leszögezném, hogy a vádakat elkerülendő én smink nélkül, garbóban mentem a forgalmi vizsgára. Meglett.

Arról nem is szólva, hogy a melleim helyettem nem vizsgáztak még. Vagy mégis. Lehet, hogy hazudok?! Ha nem is a melleim konkrétan (azért kösz lányok), de a belőlem vészhelyzetben ösztönösen kitörő csacska nő típusa már megmentett engem is.

Az egyetemen egyszer korán érkeztem a történelemvizsgára. Még egyetlen csoporttársam sem üldögélt a folyosón a jegyzeteit gyűrögetve. A tanár azonban már fente a fogait a teremben. Mondta, hogy csak bátran jöjjek be, legalább előbb túl vagyok rajta. Megkérdeztem, becsukjam-e magam után az ajtót. Nem tudom, hogy milyen kifejezés ülhetett a képemen, de a tanár felpattanva a helyéről emelt hangon utasított: Eszembe ne jusson! Na, itt én jöttem zavarba. Mégis mit gondolt, milyen módon kívánom letenni a vizsgát?

Szóval a tétel ehhez képest smafu volt, illetve lett volna, ha tisztában vagyok a tanár személyes nézeteivel. Nem voltam. Ahhoz részt kellett volna vennem az óráin. (Amúgy a vizsgán meg kellett állapítanom, hogy a tanár úr amolyan Juhász Jácintosan csinos, és ennek tudatában megfogadtam magamnak, ha sikerül a vizsga, a továbbiakban bejárok. Tipp helyes: így sem jártam be).

Szóval, ha legalább néhány alkalommal részt vettem volna az óráin, akkor tudatában lettem volna annak, hogy az első előadáson felemelt kézzel rontott be a terembe, és azt kiáltotta: Trianon véres sebe országunknak!

’56-ot húztam. Csodás. Tekintve, hogy nem volt – hogy is mondjam – alapos a felkészültségem, kértem, hadd kezdjen ’53-tól. Ő nyugodtan bólintott, tudván nem tolonganak a népek még az ajtóban; akár kezdhettem volna az egyiptomiaknál is. Túl sok ténnyel nem akartam terhelni. Hiszen ő ezeket már annyiszor hallhatta.

Lassan jutottam el ’56-ig, amikor is szerintem: a forra… az ellenf… a forradalom kiváltó oka a… a… a polgárság elégedetlensége volt. Ő előrehajolt, rám mosolygott, olyan Juhász Jácintosan, és halkan, kedvesen megkérdezte: Polgárság? ’56-ban?

Hát ezt mondtam volna? – kérdeztem a legcsivitelőbb hangomat elővéve. Ő csak annyit mondott, kettes, és húzzak ki, de nagyon sürgősen.

Amennyire a szóbeli vizsgákon kirángattam magam a saját hajamnál fogva, annyira szenvedtem az írásbelieken. Utálom a rövid tömör állításokat, amelyek vagy igazak, vagy sem, de nem adnak lehetőséget arra, hogy elmagyarázzam, miért is nem tudom, hogy mi a helyes válasz.

   De térjünk vissza a saját alapítású egyetememre. Ha a képzeletbeli szakképző központomnak én lennék a rektora (márpedig miért ne lehetnék, ha már egyszer én találtam ki), akkor az elismerésnek is más módját alkalmaznám. A szakvizsga után nem oklevelet kapna a hallgató, hanem egy mutatós kitűzőt, amilyen az anonim alkoholistáknak van. Csak egy szám lenne rajta, amely az ennyi napja nem iszom helyett az ennyi napja nem vertek át tényét közölné.

Egy kis szerencsével a jelentkezők ennek tudatában kezdenének velünk. Persze nyilván van egy réteg, amelynek magabiztos tagjai boldogan vallják, hogy szeretik a kihívásokat (majd kinövik), és tuti ránk indulnak, mintegy próbára téve minket és saját csáberejüket. Semmi para, ebből nem lesz azért rendszer. De bizonyos jelentkezőszám felett javaslom a „kalandorok kíméljenek” klasszikust feltűnő helyre varratni.

Az egyetlen esztétikailag értékelhető rész a koponyám bőr felöli oldalán a szemem. Erre nem szemüveges vagyok?! De.

   A rutin szemvizsgálaton a betűtábla olvasgatása a kedvencem. Jól megy. Legalábbis mindig ezt gondolom, amíg újra és újra ki nem derül, hogy nem megy jól.

- Takarja le az egyik szemét – így az orvosi utasítás. Szófogadó vagyok. – Olvassa fentről lefelé a táblázatot!

- Khmmm… errr, zééé…hároo…öt…nem… hat!

- Elég lesz. Ez már csak találgatás. Most a látását vizsgáljuk, nem a képzelőerejét.

Még reménykedve egy jobb alternatívában, mint a látásromlás, megkérdeztem, előfordulhat-e, hogy valaki harminc felett lesz egyszer csak diszlexiás? Nem tudtam kizökkenteni.

- Kövesse a tekintetével a kezem… nem azt, amelyiken támaszkodom… nézzen balra… balra.

   Nos, megtudtam, hogy túl száraz a szemem. És az nem jó. Azt mondta a doki, többet kellene pislognom. Percenként tizenöt pislogás javallott. Ahogy kimondta, elkezdtem kényszeresen pislogni. (Ha egyedül vagyok, talán számolom is hangosan.) Mire ő is elkezdett pislogni. Mint az ásítás, átragadt. Ha valaki akkor látott volna minket, ahogy csendben egymásra meredve különböző ritmusban pislogunk, semmi kétsége nem lett volna afelől, hogy valami nehezen dekódolható titkosszolgálati morzézásba kezdtünk.

Mindenesetre megígértem neki, hogy ezentúl többet fogok pislogni. Persze mindketten tudtuk, hogy továbbra sem fogok tudatosan tizenötöt pislogni egy percen belül. Ezért elhatároztam, hogy beiktatok a teendőim közé heti kétszer öt-nyolc perc sírva nevetést. Pusztán egészségügyi okokból. Azt még kitalálom, hogy min.

Ezt nem részleteztem az orvosnak. Már így is fagyos volt a hangulat, mert összekevertem a kollégájával. Jó, most mi van? Régen jártam ott. És tényleg tökre hasonlítanak. Amúgy meg épp most tisztáztuk, hogy rossz a szemem.

Arcvak vagyok (Azt hiszem, van ilyen. Ha nincs, akkor mostantól van).

Más szóval problémám van az arcmemóriámmal. Pontosabban nincs, mivel nincs. Ezzel szemben van egy képességem (bár ettől szerintem még nem vennének be az X-Menbe), a legutolsó statisztát is felismerem egy filmben. Na, nem úgy, hogy nevet kötök hozzá. Épp csak annyira, hogy az egész film alatt azon bosszankodjak, mi a fenében láttam korábban azt a csókát?!

Nem úgy a nagyapám, aki több ízben régi csornai szomszédokat vélt felfedezni dél-amerikai sorozatokban.

A hús-vér emberekkel persze más a helyzet. A múltkor bemutatkoztam a szomszédomnak a liftben. Három éve lakunk egymás mellett. Nem volt kellemetlen. De már elővigyázatos vagyok: nem köszönök senkinek.

Mint ismeretes, a lifteknél csinálok általában hülyét magamból. Legutóbb úgy tűnt, megtört az átok (persze csak tünetileg). A földszinten beszálltam egy középkorú hölggyel a felvonóba. Én az ötödiken lakom. Ő benyomta az ötös gombot. Ő is az ötödikre?! Kicsit megszeppentem. A baloldalon lakó szomszédomnak mutatkoztam be korábban. (A kínos incidensből legalább annyi hasznom származott, hogy már felismerem.) A jobboldalon lakó szomszédom férfi. Ennyire nem lehet rossz az arcmemóriám?! Megálltunk az ötödiken, a nő félrehúzta az ajtót, és előre engedett. Én kiszálltam. Ő maradt. Becsukta az ajtót, ment tovább felfelé. Összegezve: ő tudta, hogy én az ötödiken lakom, nekem meg még csak ismerős sem volt. Szégyen rám!

   Nincs nekem semmi bajom ezzel a szerelem dologgal. Elméleti szinten még tetszik is meg minden, de valahogy idáig sosem tudtam rendesen párkapcsolattá konvertálni. Gondolom, ez a programozón is múlik. Meg azon, hogy mekkora memóriám van, vagy, hogy milyen alkalmazásokra vagyok képes. Na jó, hagyjuk ezt a hülye hasonlatkört. Csak még annyit, hogy nem mindegy a hardware sem. Néhány éve még komoly ellenszenvvel viseltettem a saját orrom iránt. Aztán persze rájöttem, hogy ez a legkevesebb. Bajom van a magasságommal (magasság höhöhö), a görbe gyűrűsujjammal (így aztán hogy kérik meg majd a kezem?!), a csípőlapátjaim egymástól való távolságával, a vinnyogi, staccato típusú nevetésemmel… És – hülyén hangzik, de – ettől valahogy megnyugodtam.

Elfogadtam, hogy néhány apró lépés elválaszt a tökéletességtől. És az jó. Minden, ami tökéletes, az érdektelen. Nem lehet hosszútávon izgalmas egy szabályos, szép arc, mert az olyan, mint egy dal, amiben csak refrén van. Rögtön megtetszik, de nagyon hamar uncsi lesz.

E tudásom nagyban befolyásolja a társasági életem bonyolítását. Milyen magas sarkú cipőt vegyek fel? Mennyire púderezzem be az orrom? Tudniillik annál szánalmasabb nincs, mint amikor egy csúnya lány szép akar lenni. Jóllehet bizonyos szituációk és bizonyos emberek jelenléte megköveteli a „bizonyos” megjelenést. Belül zokogok, de azért kínzom magam ortopédiailag tilalmas cipőkkel és felfázásra alkalmas hosszúságú szoknyákkal.

És ami a legnagyobb problémát okozza: nem tudom megállapítani, hogy az a bizonyos, tényleg a „bizonyos”. Lehet, hogy most éppen tök fölöslegesen büntettem a lábam, vagy kár volt duplán feltolnom a szemfestéket, amely diszkréten, de annál eredményesebben maszatolódik el a pislogásoktól, mert ott sincs, akinek ott kellene lennie.

DE. Tegyük fel, tudom, hogy az a bizonyos valóban az a bizonyos. És egy ideje komolyan munkálkodik azon, hogy ezt elhiggyem – más szóval kapcsolatosdit játszunk, és ő nem adja jelét, hogy zavarná egy orrméret, vagy egy konkrét decibel feletti nevetéshangosság. Akkor ez azt jelenti, hogy amit korábban hibának véltem magamon, az tulajdonképpen nem hiba? Vagy eddig ügyesen rejtegettem őket? Behúzott orrommal, a talaj felett jártam húsz centivel, miközben pirulva kuncogtam vihogás helyett, amíg az ismerkedős fázisban voltunk? Na, ezekre a kérdésekre kapsz nyomban választ, amikor az a „bizonyos” fénysebességgel tiplizik az életedből. De ne legyünk ilyen negatívak.

Arról nem is szólva, hogy én is lehetek elnéző. (Képes vagyok rá! Tényleg. Állítólag. Még végig gondolom.) Én sem az alfahímre hajtok (dacolva az evolúciós kényszerrel és alkalmazkodva a személyes adottságokhoz). Nem kell nekem, hogy megjavítsa a lefolyót, csak legalább hívja ki ő a szerelőt!

Amúgy meg, amikor kiderült számomra, hogy Javier Bardem (a macsóság iskolapéldája) nem mer autót vezetni, a férfias férfiakba vetett hitem lángjának utolsó parányi pernyéje is semmivé porladt.

A minap azt a kritikát kaptam, hogy túl válogatós vagyok. Más szóval a saját érdekemben elgondolkozhatnék azon, hogy a mások által nagynak ítélt elvárásaimat csökkentsem. Már csak azt nem tudom, hogyan. Győzzem meg magam, hogy az aktuális valaki bár ostobább, figyelmetlenebb, önzőbb annál, mint amire vágyom, nekem azért jó lesz? Hű, ez aztán biztos alapnak tűnik egy párkapcsolathoz. De tény, hogy a (jogos) elvárásaim igencsak leszűkítik a kört. Az empátiát, a jóindulatú határozottságot, az érzékenységet, a higiénés és mentálhigiénés ápoltságot célzó igényeimnek szinte már csak nők felelnek meg. De csak nem leszek már leszbi, azért, mert a fiúk olyan izék.

Egek… hogy tudnám ezt úgy leírni, hogy ne tűnjön savanyúnak az a szőlő? (Amúgy utálom a szőlőt. Az egész csak mag meg héj. Túl sok mindent kell lenyelni, ahhoz, hogy egy kicsit jó legyen.)

Szóval, amíg nem érzem égető szükségét egy kompromisszum megkötésének, addig, ha nem kellek, hát nem kell, hogy kelljek.

   Te is tedd fel magadnak a kérdést: A Százholdas Pagony mely lakójával tudsz azonosulni? Én sajna Nyuszi vagyok. És ez így húsvét környékén elég rémisztő. Konvencionális, konfliktuskerülő, kényszeres, gyáva nyúl. Aki mindentől tart, ami új, vagy ismeretlen. Nem szereti, ha kibillentik a komfortzónájából, és elvárja, hogy a dolgok a tervek szerint alakuljanak. Én vagyok Nyuszi. Végre kimondtam.

- Sziasztok, a nevem Ági, és Nyuszi vagyok.

- Szia, Ági.

Nehéz ilyesmit beismerni. De legalább a húsvéton túlvagyok, és eddig nem evett meg senki.

Amúgy meg nem vagyok hajlandó a húsvétról írni. Nem csak az én húsvétomról, vagy konkrétan az ideiről, hanem úgy általánosságban a húsvétról. Nem fogom leírni, hogy az általános iskolában Aradi Pisti minden évben eljött locsolni. Meg, hogy próbáltam letagadtatni magam, de valahogy a szüleimtől távol áll a füllentés képessége, így minden alkalommal örömmel invitálták a házba a kis locsolóbajnokot. Nem fogom elmondani, hogy a bosszantó kis procedúrát, amelyet köznyelven locsolásnak hívunk, lelkes versike kísérte. Képtelen vagyok beszélni arról a feszélyezett helyzetről, amikor a gyereköltönybe bújt fiú valódi kölnivel a kezében nekiállt szavalni, mindezt a szüleim gondos felügyelete alatt. Éppen csak nem fényképeztek. Vagy igen?! Már nem is emlékszem, de simán beleférne.

Fájna leírnom, hogy micsoda keserves 3 és fél perc volt ez. Állni ott izzadó tenyérrel, vöröslő arccal és számolni a másodperceket vissza.

Azt sem bolygatnám, hogy valami perverz okból nyolcadikban egyszer csak menő lett a locsolkodás. Két fiú is volt az osztályban, akinek a személye garancia volt a menőségre. Ha eljöttek meglocsolni, akkor állat menőnek számítottál. Ráadásul akkor már nem vicceltek: nem kölni, nem parfüm, hanem szódásszifon. Na, az menő volt. Menő volt nagylányosan sikongatni a ránk irányított locsoló láttán. És igen, - nem tudom, milyen félreértés következtében, de - én akkor a meglocsoltak közé kerültem! Az általános iskola nyolc éve alatt egyszer menő voltam.

És ezzel le is zárult ez a részben hízelgő, részben megalázó gyerekes szokás. Az ünnep iránti ellenszenvem azonban töretlen. Ez tavaly egy halálfejesre festett tojásban materializálódott. Idén csupán az alkalomra választott macinacim jelezte, hogy mindenki bekaphatja, aki pacsulival a kezében hímes tojásra vár. Beleértve a nyulat is.

Nem megmondtam, hogy nem írok a húsvétról?!

A hipermarket a csábítások legfőbb forrása. Egy hely, ahol válogatott finomságokat találunk, úgymint: gyümölcsjoghurtok, hintaágyak, parfümök, helyes árufeltöltők, vagy éppen cuki, görkorcsolyán suhanó részlegvezetők.

Legutóbbi látogatásomkor meg kellett állapítanom, hogy a hentes például állati(!) jól néz ki. Kicsit kacsintgatott is. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert nem volt rajtam a szemüvegem. (Az örök dilemma: engem lássanak szemüveg nélkül, vagy én lássam őket szemüveggel.)

Aztán már olyan sokáig próbáltam fókuszálni, lesve, hogy megrezdül-e pajkosan a hentes szemhéja vagy sem, hogy mindenképpen felhívtam magamra a figyelmet. Gondoltam, jelen helyzetemben már nem oszt, nem szoroz, ha felveszem a kukkert. Csak megnézem már magamnak. Pajkos kacsintgatásának nyoma sem volt akkor már (talán előtte sem), csupán döbbenetének. Valószínűleg nem értette, hogy a kiscsaj miért állt meg bámészkodni a kondi gépek és a fűnyírók között. Mert az nyilvánvaló volt, hogy sem használni, sem felemelni nem tudná azokat.

Nos, ezt magam is hamar felmértem, így meghoztam a helyes döntést: a fűnyírók felé fordultam (biztos van ott valami helyes, XS-es méretű sövényvágó, vagy mit tudom én).

Szemüveghasználattal is meg kellett állapítanom, hogy cuki ez a hentes, még döbbenetében is. Elindultam a pult felé, közben minden almát és paradicsomot megfogdostam, és szakértőn tanulmányoztam. Nyilván egyáltalán nem voltam feltűnő, miközben szép lassan oda osontam a hús- hentesáru (akkorra már egészen vonzóvá lett) felirata felé. Egyre közelebb figyelmem tárgyához.

Bár csak a szemem sarkából láttam, de már az aszalt gyümölcsök osztályánál éreztem azt a belőle áradó energiát, amivel felemeli a bárdot és lecsap a vöröslő friss oldalasra. Hallottam, ahogy serceg a porc és törik a csont. Ahogyan a keze a nylon kesztyűben zörög, miközben szorítja a hideg, halott állat egy darabját. Közben mosolygott. Az persze kérdés, hogy mennyire lehet bájos személyisége annak, aki mosolyog, miközben egy tetemet darabol. De én ezzel persze akkor egyáltalán nem foglalkoztam. Rabul ejtett az a maszkulin erőtér, amelyet csak egy alfahím idézhet elő, és komolyan fontolóra vettem, hogy oda üvöltök: „Én fiút szülnék neked!”.

Már kerestem is a szavakat, amivel a legkevésbé nevetséges megszólítani egy húspult mögött álló eladót. Mennyi a pulykamell sonka? Kóser a sertés felvágott? Tudná úgy csinálni, hogy a darált húsba minél kevesebb fehér rész kerüljön? De mielőtt még megszólíthattam volna a nagydarab, bárdot szorító srácot, rájöttem, hogy nem is eszem húst. Egy tétova „ó” csúszott ki a számon, majd igen gyorsan elindultam a mirelit zöldségek felé.